Az improvizálás művészete sokkal összetettebb képességet követel, mint ami a parttalanul szabadjára engedett zenei fantáziáláshoz kell. A brit orgonaművész és karmester, Wayne Marshall nem titkolt vonzalommal viseltet a rögtönzés iránt — ezt az affinitását minden bizonnyal rendkívül széles érdeklődési körének is köszönheti, hiszen hasonló otthonossággal mozog a klasszikus és könnyebb műfajok, például az egyházi zene vagy a jazz területén. Budapesti orgonaestjének kezdete és befejezése egyaránt improvizáció lesz, a műsorszerkesztés pedig a fegyelmezett hagyománytisztelet és a merész újraértelmezés bonyolult kapcsolatát helyezi a középpontba.
Hároméves korában megkezdett zenei tanulmányai során Marshall számára értelemszerűen a hallás, az akusztikus érzékelés jelentette az elsődleges élményt, és az így szerzett benyomásokhoz csupán később társult a lejegyzett kotta ismerete. Nem meglepő tehát, hogy a rögtönzés máig központi szerepet játszik művészetében. E vonzódás mélyebb okát ő maga a következőképpen fogalmazta meg:
„Az improvizálásban nincsenek hibák. Lehet egy rögtönzésben rossz hang? Nem, ilyen egyáltalán nem létezik.”
Ez a jazzből jól ismert szemlélet határozza meg Marshall egész zenei gondolkodásmódját, melyben minden hangzó megnyilvánulás — érkezzen bármelyik zenetörténeti korszakból vagy bármely műfaj területéről — egyetlen egységes nyelv részét képezi.
Minden egyes hangnak megvan a maga szerepe, minden egyes zenei történés vezet valahová, aminek eredményeképpen a forma spontán megalkotása a rácsodálkozás lelkesítő örömét nyújtja a közönség számára.
Amint azt a koncert műsorszámai között felfedezhető finom áthallások érzékeltetik, Marshall szerint a zenében nemcsak a sokféle műfaj, hanem múlt és jelen is szorosan összekapcsolódik egymással.
A 19. századi francia orgonazene tradícióját Charles Marie Widor és Marcel Dupré — mester és tanítvány — alkotásai idézik meg. A kortárs angolszász orgonamuzsika képviseletében Andrew Ager Toccata és fúga című darabja forma és tonalitás hagyományait értelmezi újra, George C. Baker Evokációi pedig többek között Dupré művészetére hivatkoznak.
Említést érdemel az orgona kezelésének szimfonikus igénye, mely egyfelől szintén a 19. századi francia orgonazenében gyökerezik, másfelől Marshall karmesteri érdeklődését is tükrözi — dirigensként számos együttes élén szerzett tapasztalatot, 2014 és 2020 között pedig a Kölni Nyugatnémet Rádió Zenekarát vezette.
Mindezek alapján biztosra vehetjük, hogy Wayne Marshall szólóestjén nem egyetlen hangszeré, hanem a nagybetűs Zenéé lesz a főszerep.
