Csodagyerekként indult, zongorajátékával díjat díjra halmozott, Örményország szülötteként nemzetközi hírnévre tett szert. A harmincöt éves Tigran Hamasyan ízig-vérig korunk muzsikusa: a jazzt, a heavy metalt, a szakrális zenét és még sok minden mást egyesít akusztikus és elektromos hangszereket egyaránt használó, az emberi hangra is építő, univerzális művészetében. művészetében. Május 20-án a Müpában StandArt című új lemezének amerikai örökzöldjeit szólaltatja meg triójával.
– Hét éve mutatkozott be a Müpában. Azóta nagyot fordult a világ, a koronavírusjárványt háború követte. Művészként hogyan éli meg ezeket a kataklizmákat?
– Hazám nagyhatalmi érdekek ütközőzónájában fekszik, számtalan háború dúlta, sokat szenvedett. A történelem belém ivódott, két éve mi is ilyen helyzetben voltunk. Rémisztő nézni a világban zajló őrületet, távol akarok lenni a politikai játszmáktól. Fél éve Olaszországban tartózkodom. Azzal tehetek a legtöbbet az emberekért, ha végzem a magam dolgát, és lelki támaszt nyújtok azoknak, akik válság sújtotta helyeken élnek.
– Három hely, három évszám: Gyumri 1987, Los Angeles 2003, Jereván 2013. Miképpen kapcsolódnak össze az életében?
– Gyumri a szülővárosom, 1600 méter magasan, hegyek karéjában: különleges dialektus, kultúra, zene. Első kilenc évem helyszíne; ott lettem az, aki. Apám a szovjet időkben underground közösség tagjaként nagy rockrajongó volt, nagybátyám a jazzt kedvelte. Ezeken nőttem fel, de klasszikus zenei tanulmányokat is folytattam. Úgy éreztem, Örményország kicsi ahhoz, amit a zenében el akarok érni. Szüleimmel Los Angelesbe települtünk át, ahol tanulhattam, bekerültem a zenei életbe, tehetséges pályatársakkal játszottam. Jerevánba azért költöztem vissza, mert elhunyt a nagybátyám, és segíteni akartam nagymamámnak. Ott találkoztam feleségemmel, és kapcsolatba kerültem az örmény egyházi zenével. Öt év múltán visszamentünk Los Angelesbe. Szerencse, hogy az örmény—azerbajdzsáni háború alatt már nem otthon éltem, mert beleőrültem volna.
– Kis országból származik. Mennyiben segítették pályáján a nemzetközi versenyeken elért sikerei?
– Minden a jereváni jazzfesztiválon kezdődött, tizenegy éves koromban. Egy francia-örmény zongorista, aki fesztiválokat is szervezett, utánam következett, és el volt bűvölve attól, ahogy improvizálok. Két-három évvel később meghívott francia fesztiválokra. Az egyik dologból következett a másik. A versenyek ismertséget és szakmai kapcsolatokat hoztak.
– Sokféle elemet ötvöző zenéje ellentérpárokkal jellemezhető. Folytassuk ezekkel a beszélgetést. Az első: jazz — rock.
– Mindkettő bennem élő inspiráció, apámnak és nagybátyámnak köszönhetően. Amennyire kedvelem a szvinget és az akusztikus jazz hangzását, ugyanúgy szeretem a kemény gitártémákat és a dübörgő rockritmusokat. Végül is valamilyen értelemben mindegyik a bluesban gyökerezik.
– Előadó-művészet — zeneszerzés. Improvizatív zene esetében elválasztható-e a kettő?
– A komponálás mindig fontos szerepet töltött be zenei életemben. Nem akartam klasszikuszenész lenni, mert felismertem, hogy nem lehetek jobb, mint a valódi virtuózok. Improvizációs és kompozíciós szempontból sokat tanultam a klasszikus zenéből, de mindig a saját utamat akartam járni.
– Kötöttség — szabadság. Vannak teljesen megkomponált darabjai, és vannak, amelyekben teret hagy a rögtönzésnek.
– Hogy szabadok legyünk, a struktúrákkal kell foglalkoznunk. Az igazi szabadság érdekében vissza kell nyúlni az alapokhoz, a szabadság ellentétéhez, az önkorlátozáshoz. Az ember akkor válik igazán szabaddá, ha ez sokáig tart. Ha mindig a szabadság jár a fejünkben, és nem összpontosítunk egy dologra, nem mélyülünk el abban, akkor nem leszünk szabadok. A szabadság nem más, mint örökös harc, keresés, újítás a zenében, a kultúrában.
– Ősi — kortárs. Luys i Luso című lemezén örmény szakrális motívumokat helyez modern környezetbe.
– Azt hiszem, ősi lelkem van. A 12. századi francia egyházi polifóniát modernebbnek érzem, mint Schumann vagy Brahms zenéjét. Ugyanazt testesíti meg nekem, mint a mai zene, több kapcsolatot találok vele. Érdekes, hogy bizonyos korok zenéjét aktuálisnak érezzük, míg más zenékről ezt nem mondhatjuk el.
– Együttes — szóló. Kedvelt formációja a trió, de szólólemezeket is kiad.
– Mindkettőt szeretem. A szóló kihívás, az ember csak magára számíthat, kompozícióban kell gondolkozni, mindig továbblépni, mozgásban lenni, és valami újjal, érdekessel előállni. Ezek a zenekari játékban is hasznosíthatók, ahol a kihagyásoknak, a bal és a jobb kéz együttműködésének és az interakciónak nagy szerepe van.
– Hangszer — emberi hang. Gyakran mind kettőt használja.
– Bármilyen hangszeren játszik az ember, az nekem olyan, mintha énekelne. Ha nem, akkor valami hiányzik belőle.
– Dallam — textúra. A jazztörténet külön böző korszakaiban hol az egyik, hol a másik került előtérbe.
– Ha rögtönzök, mindig dallamok járnak a fejemben. Azokra improvizálok, a rögtönzé seimnek mindig van dallami vonatkozása, még ha clustereket játszom is.
– Energia — érzelem. Zongorajátékának amplitúdója az intim hangulatoktól a dübörgő hangzásokig terjed.
– Törekszem arra, hogy lemezeimnek különböző karakterük legyen. Igyekszem egyensúlyozni a kifejezésmódok között.
– Művészi minőség — népszerűség. Egyes szerzeményei többmilliós hallgatottságot értek el a megosztókon, ami popzenekaroknak is becsületére válna.
– Nem hiszem, hogy áldozatokat kell hozni a népszerűségért. Azon múlik, hogy ki vagy, és mit akarsz. Ha a zenész engedményeket tesz, nem lesz boldog. Mindig az jár a fejemben, hogy átadjam azt, ami bennem van. Néha zavaró, hogy a fogadtatás nem olyan, amilyenre számítunk, de aki áll hatatos, elnyeri a jutalmát.
