Közlekedési hasonlattal élve Kurt Elling kétszeres Grammy-díjas jazzénekes eddig benzines autóval járt. Ám halad a korral, és átült egy hibrid kocsiba. Éles kanyart vett, s rátért a jazz jövőjébe vezető sztrádára. Július 5-én a Müpában ad koncertet.
Úgy is mondhatnánk, megkezdődött az énekes kék korszaka. A magvakat még húsz esztendeje vetette el, amikor — jellemző módon a Blue Note kiadónál — összebarátkozott a groove-os jazzgitározás lehetőségeivel kísérletező Charlie Hunterrel, olyannyira, hogy közreműködött a muzsikus Songs from the Analog Playground című lemezén.
A munkakapcsolat később sem szakadt meg, s húszévi érlelést követően, a pandémiával dacolva, tavaly a két művész tető alá hozta az énekes SuperBlue című albumát. Hunter eredetileg csak produceri munkát vállalt, de Elling rábeszélte, hogy a gitárját se hagyja otthon. Hunter beleegyezett a dologba, annál is inkább, mivel csak átlagos kísérőszerepet kért és kapott — a hosszabb szólók, mint mondja, nem vonzották különösebben.
Elling, akit napjaink elsőszámú jazzénekesének tart a világ, korábbi albumain inkább volt hagyományőrző, mint újító. Énekelt bebopszámokat és popmelódiákat, neo-soul andalgásokat és progresszív jazzszerzeményeket, de repertoárjáról teljesen hiányzott az a modern groove-os felfogás, mely megtölti friss lemezét. Az ötvenes évei derekán járó chicagói énekes kék korszakához a vele épp egyidős Hunteren kívül két hiphop generációs zenészt hívott csapatába: a dobos Corey Fonville-t és a basszusgitáros-billentyűs DJ Harrisont — mindketten a richmondi Butcher Brown tagjai. A zenekar mai szokás szerint jazzt/rockot/hiphopot/rapet és funkot keverve dacol a stílustisztaság dogmáival.
Azért a régi Elling sem tűnt el teljesen a kék világból. Az énekes megőrizte repertoárjának kaleidoszkópszerű sokszínűségét. Új számainak hangulati görbéje a hipszter humortól a lélekbe markoló drámáig terjed. Dalválasztásaival jelzi, hogy továbbra is a jazzhagyományt tekinti kiindulópontnak: énekel Freddie Hubbardtól és Wayne Shortertől, Carla Bleytől és a Manhattan Transfertől — utóbbi dal (Sassy) tisztelgés Sarah Vaughan emléke előtt. Elling egyik friss szerzeményében megidézi az idén százéves Jack Kerouacot, kedves beatkorszakának egyik kulcsfiguráját (Dharma Bums), valamint a beatköltők egyik egyenesági leszármazottját, Tom Waitst (Circus), és saját kompozíciói között is akad olyan (Manic Panic Epiphanic),amely gospeles harmóniáival a jazztradíció kezdeteire emlékezik.
A vocalese stílusú énekléséről is ismert chicagói jazzmuzsikus „kék számaiban” visszatér a szöveges deklamáláshoz, illetve történetmondáshoz. [A vocalese éneklés során az énekes megszövegezi egy hangszeres szólista improvizációját — a szerk.] Cikázik az oktávok között (virtuozitása is a régi), és némelyik dalát finom politikai üzenet teszi még hatásosabbá. A mai Kurt Elling szövegíróként, sőt, talán túlzás nélkül mondhatjuk, költőként is megnyilatkozik művészi projektjében.
