„Áldott pillanatban született” – a Müpa főépítésze, Zoboki Gábor mondta egy alkalommal, amikor az épület és az intézmény létrejöttéről beszélt. Azt is mondta, hogy vannak még 21. századi csodák. Több mint 15 év elteltével mit gondol erről a csodáról? Erről faggatom Topor Tünde művészettörténészt, az Art Magazin főszerkesztőjét, a Müpa tanácsadóját, kiállításainak szerkesztőjét.
Csodának tartom ma is — vagy szerencsés csillagállásnak —, amikor találkozott a beruházók, a politikusok és a szakma akarata, valamint a közönség igénye. Kedvezőek voltak a körülmények, így a Müpa még a 2008–2009-es válság előtt megépülhetett. Amikor elkészült, emlékeim szerint kapott hideget-meleget, az eddig eltelt tizenhat év azonban fényesen igazolta. Jól működik, a közönség nagyon szereti, és a szakmai megítélése is igen kedvező.
– A város peremén épült. Jó helyen?
– Induljunk ki abból, hogy a Zoboki—Demeter építésziroda először egészen más tervet adott be, mint amely végül megvalósult, és Demján Sándor elképzelése is más volt. A Millenniumi Városközpont koncepciója szerint szálloda és új lakóépületek övezték volna az új létesítményt. Demokratikus gondolat volt, hogy a város peremén legyen egy ilyen, Művészetek Palotájának keresztelt intézmény. Lakóházak helyett azonban az évek során irodaházak települtek ide, estére kiürül a környék. A közönség, amikor egy-egy koncertről kijön, kicsit el is van anyátlanodva, mert nem egy élettel teli, mozgalmas negyedbe lép ki. Egyelőre. Mert várható, hogy ez bekövetkezik, és ha majd a környék lakóépületekkel népesül be, a Müpa beágyazódhat egy élő városi közegbe. Mindenesetre az új szellemi és városközpont kialakulásának lehetősége ezzel az épülettel született meg.
– Húzóerő volt-e a Müpa a szomszédságában emelkedő épületek számára? Mindenképpen.
– Ez a nem hivalkodó, a kornak tökéletesen megfelelő építészeti nyelven megfogalmazott mű nagyon jó irányban befolyásolta az egész Duna-parti házsor elképzelését. És kijelölt egy végpontot a Rákóczi híd előtt: most azt mondhatjuk, hogy eddig terjed a budapesti belváros.
– Amelyet egyik oldalán a Duna határol.
– Ez kifejezetten a szívem csücske: hogy a Müpa vízparton van. Volt egy olyan terv — amely a Hableány 2019 májusában bekövetkezett tragikus balesete miatt sajnos lekerült a napirendről —, hogy a Wagner-napok előadásaira váltott jegy az ide érkező hajókra is szóljon. Csak fel kellett volna sétálni a kikötőből. Szerintem biztos, hogy ez már a tervezéskor fő szempont volt. Ha arról beszélünk, hogy jó helyre épült-e a Müpa, ezt is érdemes figyelembe venni. Ahogyan a Royal Danish Opera Hall, vagy a londoni Royal Festival Hall esetében is: az ember úgy érzi, az energiák jobban áramlanak ezekben a vízparti épületekben. A folyó mentén innen rálátunk a városra, a kivilágítás pedig látványponttá teszi a Müpát. Budáról ugyanúgy, mint a belvárosi Duna-partról vagy a hidakról fantasztikus látványt nyújt a hol lila, hol magenta, hol fehér fényben derengő épület.
– Modernnek nevezhető épület a Müpa?
– Azt mondanám, hogy továbbgondolja és egyesíti a modernista hagyományokat. A szögletes és nagyon rigorózus Bauhaus-modern itt egyesül az Aalto-féle organikusabb, hajlított felületekkel dolgozó modernizmussal. Abból a szempontból unikális az épület, hogy ezt a két irányt összedolgozza. A grandiózus oszlopokkal és szögletes homlokzatával egyszerűen, szépen veszi körül a magját képező fő koncerttermet. Bent pedig megjelennek a hajlított, organikusabb formák. És a színek: az előcsarnokban és a közönségterekben természetes színek. A meleg faburkolat és a zöld gránit az erdőt idézi, itt egyedül a vörös szőnyeg, amelyen besétál a közönség, képviseli a hagyományos ünnepélyességet. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben már több a szín. Jovánovics György gipszreliefjei olyan struktúrát alkotnak, mint a templomok belsejében körbefutó freskódíszítés. Az orgona alatti aranyozott gipszfüggöny mintha szentélyt sejtetne. Csak itt a freskók nem történeteket mesélnek el, vagy legalábbis nagyon absztrakt történetet, amelyben a kadmiumvörös, a kék, a barna és a többi szín váltakozása az érdekes, és az, hogy azokon milyen geometriai alakzatok futnak. Ez ugyanolyan absztrakt tapasztalat, mint a zene. Itt nem figurákat nézünk, mint mondjuk, a Zeneakadémián, de itt is ugyanúgy a misztérium felé törekszünk. A látvány előkészíti a zene misztériumát. Igazi összművészeti élményben lehet részünk.
– Nekem a hangvető is eszembe jut, amelyet a mennyezetről lehet leereszteni.
– Igen, ha az ember a nézőtéren felnéz, a hatalmas belmagasság miatt ugyanazt érzi, amit egy-egy kivételes pillanatban a zene is el tud érni: azt, hogy megnyílnak az egek. Közben ott van felettünk ez az UFO-szerű nagy tárgy, amelytől ismét másféle érzete lesz az embernek. Persze ez a földönkívüli test a működést szolgálja, azt az egyedülálló akusztikát, amelyért a fellépő művészek is annyira szeretik a Müpát. Ezt szolgálják az oldalfalak is, ezek az elfordítható, soktonnás vasbeton szerkezetek, amelyekre a gipszlapokat felragasztották. Jovánovics úgy fogalmazott, hogy amikor ezeket tervezte, gúzsba kötve táncolt, mert a világhírű akusztikai szakértő, Russell Johnson azt is meghatározta, hogy a relief vastagsága hol hány centi lehet, és milyen arányban ugorhatnak ki a felületek a síkból. Emberfeletti feladat volt a szerkezetet és a díszítést, gépészetet és esztétikát igy összehangolni. A feladat nem új, a modern építészetnek ez lényege, de itt nagyon sok kihívásnak kellett megfelelni, és ez remekül sikerült.
– Milyen további kihívások voltak?
– A kilencvenes években elindult, úgynevezett köztérhasználati forradalomnak — sétálóutcák, plázák, szabadtéri éttermek — kulturális intézményben a Müpa volt az első építészeti megvalósulása. A Ház közönség által látogatott terei az én „birodalmam”. Hagyományos értelemben vett kiállításokat itt nem lehet rendezni, de a koncertekhez, fesztiválokhoz kapcsolódó bemutatókat igen. Izgalmas feladat összekötni a két műfajt, a képzőművészetet és a zenét. Egyébként ma már a múzeumok is közösségi térként akarják használni a tereket. A modern múzeum már nem a művészet szentélye, ahol csöndben kell csodálni a műalkotásokat. A látogatót ma egyre inkább arra buzdítják, hogy ne csak gyönyörködjön, hanem próbálja megérteni, hogyan készül egy műalkotás, sőt kapjon kedvet és kezdjen valamit ő is alkotni. Demeter Nóra és munkatársai tágas, világos Ludwigja ennek az új elképzelésnek tökéletesen megfelel.
– Műfajok összekapcsolódásáról szólva: építészet és zene. Tükrözi-e az épület, hogy főtervezője kórusban énekelt, táncos volt, és megszállottan szereti, ismeri a zenét?
– Sokféleképpen tükrözi. Amikor Zoboki Gábor arra kért egy kis stábot, hogy egyegy rövid szövegben fogalmazzuk meg, mi nekünk a Müpa, nekem Wagner, az ő kedvenc zeneszerzője jutott eszembe. Szerintem áthatja az egész házat valamifajta Ring-érzés. Hogy a Müpa a Walhalla, ahogyan az a régi A Rajna kincse-rendezésben meg is jelent. De más kapcsolódások is vannak. Jovánovics gipszreliefjei középkori kottaképet vagy Lábán Rudolf tánckottáit juttatják az ember eszébe. A homlokzat fénycsíkjainak ütemes váltakozása pedig akár zeneinek is nevezhető.
– Több mint 15 éve jársz rendszeresen a Müpába. Azt mondtad, ahányszor belépsz, mindig örömmel tölt el. Mi benne a legszerethetőbb?
– Én azt szeretem legjobban, hogy bármivel megyek, kocsival, biciklivel vagy villamossal, ahogy közeledem, már érzem, hogy aki arrafelé tart, mind oda igyekszik. És a kivilágított épületben, mint valami filmben, kintről látom mozogni, sétálni az embereket. Mondhatom úgy is, hogy ez a transzparencia a modern építészet kulcsszava, de úgy is, hogy én ezt nagyon, nagyon szeretem.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.