November 1-jén, a Müpa Mindenszentek ünnepe előtt tisztelgő hangversenyén az évad zeneszerzője, Orbán György 2003-ban komponált Requieme Mozart azonos műfajú művével párt alkotva tölti ki az est műsorát. Két gyászmise: egy a bécsi klasszika, egy a 21. század stílusának és gondolkodásmódjának képviseletében. A Magyar Rádió Zenei Együtteseit és a szólistagárdát Kovács János személyében olyan karmester irányítja, aki mindkét zeneszerző világában otthonos.
A Kossuth-díjas Orbán György (1947) korunk egyik legtermékenyebb, legsokoldalúbb magyar komponistája. Szerény önértékeléssel leginkább mesterembernek tartja magát, vallva, hogy a zene azért is különleges művészet, mert ahhoz, hogy magas színvonalon műveljük vagy csak élvezzük, nem kell megválaszolnunk azt a filozófiai kérdést, hogy „mi a zene”.
Marosvásárhelyen született, 1968-tól egyedüli magyarként végezte zeneszerzés-tanulmányait a kolozsvári Zeneakadémián. Stúdiumait korábban szerette volna megkezdeni, de a zeneszerzés szakra csak a prágai tavasz nyomán irányt váltó romániai kül- és „kirakatpolitika” hatására vették fel. Korábban erre semmi esélye nem lehetett. Meghatározó mesterekre talált Sigismund Toduţă és Jagamas János személyében.
A zene szeretetét otthonról hozta: a korrepetitor édesanya indította el már kisgyerekként is komponálgató fiát a zenei pályán, nagyapja pedig az a nagy hatású zenetörténész és népzenekutató, Seprődi János volt, aki már az 1890-es évek végén gyűjtött népdalokat Erdélyben, és a tudományosan megalapozott folklórtudomány, illetve az összehasonlító népzenetudomány elkötelezett hívének számított. Személyes kapcsolatban állt Bartók Bélával, az elsők között ismerve fel pályatársa zeneszerzői és zenetudósi formátumát. A régi magyar zene emlékeihez, a református népénekekhez és a parasztzenéhez fűződő bensőséges zeneszerzői viszony tehát Orbán Györgynél részben nagyapai örökség.
A harminckét éves fiatalember az őt született zeneszerzőnek tekintő Szőllősy András biztatásának engedve települt át Magyarországra 1979-ben. Virtuóz kompozíciós stílusával, könnyedségével és kikezdhetetlen szakmaiságával szinte azonnal felhívta a figyelmet magára. Képességeire a színházi és a filmes világ is igényt tartott. 1989-ben megjelent szerzői lemezét nemcsak a kritika fogadta meleg szavakkal, a boltokban is szépen fogyott. Ezen a vokális és instrumentális műveket egyaránt tartalmazó korongon kapott helyet egyik korai és a maga idejében jelentős feltűnést keltő ensemble-kompozíciója, a Tripla szextett, melyet a neves angol kortárszenei együttes, a London Sinfonietta is műsorára tűzött.
A Szymanowski-, Xenakis- és Gyenyiszov-darabok társaságában bemutatott mű londoni előadására azonban Orbán nem utazott el. Az utolsó romániai években született darabról úgy érezte, hogy még nem a sajátja, sőt: addigra idegennek találta. Különösen jellemző minden dogmatizmustól viszolygó alkotói habitusára, hogy fenntartással fogadja a mégoly kedvező értékelést is, soha nem engedve szirénhangok csábításának. Ha „bedőltem volna életem legelőkelőbb kritikájának, amelyet a London Sinfonietta által előadott darabomról írtak, akkor nagyon sokat veszítettem volna. S ma is olyan szomorú, rossz zenéket írnék, mint amik akkor jók voltak” — nyilatkozta.
A különleges érzékenységű kritikus, Kroó György is úgy érezte, hogy a mű impulzív és élénk képzeletű, könnyű kézzel komponáló mesterre vall, akinek azonban nem ez a legsajátabb területe, hanem a költészet által inspirált vokális zene. „Versközelben született zeneszerző” — írta Orbánról 1981-ben. „Közel él a népdalhoz, a magyar szóhoz, a természethez. Érezni gyökereit, s úgy látszik, az ág, amelyet tehetségéből kinöveszt, gyümölcsöt hoz.”
Látnoki szavak ezek egy olyan bontakozó pályáról, melyen épp érlelődni kezd az a stiláris fordulat, amely a szerzőt a kóruszenéhez és annak műfajaihoz irányítja: motettákhoz, misékhez, oratóriumhoz, passióhoz, requiemhez.
„Az igazi stílusváltozásom — hogy úgy mondjam, a bátorságom az új stílusban — úgy keletkezett, hogy beszorultam egy nagyon nehéz és nagyon korlátolt műfajba: a kóruszenébe.
A kóruszenében rettenetes korlátok vannak, hiszen az emberi hanggal nem lehet azt tenni, mint a hangszerekkel, mert sokkal szűkebb a kifejezési területe.
Az expresszivitása megvan, csak technikailag bármit, akármit nem lehet elénekelni. A kóruszene épp azért, mert szűkebbek a lehetőségei, arra kényszeríti az embert, hogy gazdagabb, merészebb és újabb megoldásokkal próbálkozzon” — nyilatkozta 1999-ben.
Kroó György azt is pontosan érzékelte, hogy a szövegi ihletést zenévé átalakítva Orbán nem a bevett utakon jár: mindig igyekszik önálló zenei világokat, sajátos, tisztán zenei struktúrákat társítani a szövegekhez. Mint minden jelentős alkotónál, a zene nála sem illusztrálja a szöveget, inkább magával ragadja. Ebből az attitűdből érthető meg az is, hogy Orbán miért tér vissza rendszeresen liturgikus szövegekhez, miért foglalkoztatja oly intenzíven például a mise műfajának zárt világa, amelyben újabb és újabb zenei szerkezetek és ötletek kipróbálására keres lehetőséget.
„Szüntelen futnak bennem megannyi liturgikus művem részletei, mondjuk egy Amen megoldásai, s restellném ismét ugyanazt leírni. Merészen szólva, s tisztában lévén a nagyságrendi különbséggel, eljutottam oda, ahová Haydn, aki a miséiben színes és újszerű megoldásokat alkalmazott, kortársait méltán felháborítva.”