Vecsei H. Miklós és csapata a Kiégő Izzókkal együttműködve Pilinszky János és Csoóri Sándor műveit feldolgozó, műfajokon átívelő, különleges előadást hozott létre. Az október 25-i bemutatóról a rendező Vecsei H. Miklóst kérdeztük.
„Az utóbbi tizenhárom évben történetmesélés-központú dramaturgiával foglalkoztam színházi munkáim során, de kialakult bennem egy érzet, hogy mintha körbe-körbe járnánk valami körül, de sosem jutunk el a magig. Maga a történetmesélés borzasztóan untat, nagyon ritkán van katartikus színházélményem; ugyanakkor a színház a hivatásom, csak rá kellett döbbennem, hogy már nem abban a formában, ahogy eddig. Összeszedtük tehát a legszorosabb alkotói közösséggel a gondolatainkat, hogy mi az, aminek értelme lehet, ami nem fölösleges. Ez számomra az együttlét, és az együttlét kémiája.
A tudatalattink mozgatja az egész életünket, a színház pedig kommunikációba tud lépni ezzel a tartománnyal, csak ehhez a történetmesélés helyett egy érzelemalapú dramaturgiát próbálunk felépíteni, ahol az előadás íve egy lélek által végigjárható, de szavakban racionális szinten nem kifejezhető út. Ehhez a formakeresési kísérlethez pedig igyekeztünk bevonni azokat a társművészeteket, amelyek nem a szavak szintjén hatnak, középpontban a zenével és a hangokkal. Pilinszky és Csoóri életműve úgy csatlakozik ehhez az első, kísérleti előadáshoz, hogy az általunk elképzelt érzelmi utat, az ő, főleg absztrakt szövegeikből építjük fel. Mintha egy életrajzot mesélnénk el, amely egyrészt mindannyiunké, másrészt nem aszerint épül fel, hogy mi történt meg velünk, hanem hogy mit vettünk észre” — mondja Vecsei H. Miklós az előadás koncepciójáról.
Pilinszky János életműve mindig fontos igazodási pont volt számára, a szöveget aszerint válogatta, „mintha ennek az elképzelt önéletrajznak a legbensőbb világába kaphatnánk betekintést a születéstől a halálig különböző allegóriák segítségével. Egy másfél éves hipnoterápiás élmény segített nagyon sokat az absztrakció használatában” — mondja az alkotói folyamatról a rendező, aki színházcsinálóként sosem választja el magában, hogy éppen ír, játszik, rendez, díszletet, jelmezt vagy világítást tervez.
Alkotócsapatuk, a QJÚB egy szellemi közösség, amelyet lényegében a járvány hívott életre: „A világjárvány miatti leállás idején kapaszkodtunk össze kísérleti jelleggel, egyetlen Csoóri-sor hatására: »Visszhangot keresek és társakat, hogy éljek«. Elkészült egy viszonylag formakövető előadás Párbeszéd, sötétből címmel, majd csatlakozott a csapathoz Hegedűs Bori és Paczári Viktor, velük kiegészülve döntöttük el, hogy folytatjuk a közös munkát, de most már sokkal bátrabban, célul tűzve ki, hogy a formakeresésen túl megpróbáljuk újraéleszteni a szakrális színházi hagyomány egyes elemeit, mert ezek mára teljesen kihaltak a kortárs magyar színházból.” Ennek az útnak az egyik fontos állomása lesz az októberi előadás a Müpában.
