Néhány száz éve, amióta létezik ötvonalas kottaírás, a zene minden jelentős paramétere rögzíthető: hangmagasság, ritmus, hangerőfokozatok, tempó. Azonos mű esetében tehát minden előadó ugyanazt látja lejegyezve, és mégis: nincs két egyforma megszólaltatás. Akár nyugtalanítónak is vélhetjük ezt, tökéletlenségnek és esetlegességnek, valójában azonban éppen ez teszi izgalmassá, amit hallunk. Hogy mennyire így van, megtapasztalhatjuk november 21-én és 28-án a Müpában, két világhírű zongoraművész, Fazil Say és Víkingur Ólafsson estjén.
- hirdetés -
A két előadó Európa két ellentétes szegletéből érkezik: Fazıl Say Ankara, Víkingur Ólafsson Reykjavík szülötte, az előbbi hazája tehát Törökország, az utóbbié Izland. Két különleges és méltán világhírű muzsikus. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben hét nap különbséggel a zenetörténetnek ugyanazt az emblematikus darabját, Bach Goldberg-variációit szólaltatják meg. Mindketten merészségükről ismert, mondhatni „bevállalós” zenészek, akik képesek arra, hogy egy-egy jól ismert repertoárdarabot is szokatlan megvilágításban tárjanak a közönség elé. Persze keskeny a mezsgye eredetiség és eredetieskedés között, ráadásul a megítélés függ a befogadótól is.
Fazil Say
Nehéz nem emlékezni Fazıl Say jazzes elemekkel tarkított feldolgozására Mozart Török indulójából, és az improvizáció lehetőségét mindig magában rejtő zongorajátéka néha azóta is vitára késztető, olykor akár szélsőségesnek is nevezhető. Goldberg-variációk-tolmácsolása azonban nem ilyen. Bátran állíthatjuk ezt, hiszen a művész lemezre rögzítette a kompozíciót, koncepciója tehát ismert, s így sejthető, mire számíthatunk tőle a Müpában.
Vitalitás, táncosság, ropogós ritmika és kicsattanó életöröm jellemzi olvasatát. Szokás az egy-két perces tételeket egyféle karakterben játszani. Fazıl Say a variációkon belül is bátran vált, másképp értelmezi ugyanazt, itt kicsit összezengeti, ott szétválasztja a hangokat, érzelmes is mer lenni. Amit csinál, rendkívül változatos és színes. A 19. század hagyományait felelevenítve attól sem riad vissza, hogy nagyobbat lassítson egy-egy tétel végén, ha úgy érzi indokoltnak. Bach csak elvétve írt tempóutasítást a tételekhez, így a „helyes” tempót a zenéből, a hangzatok–hangok–szólamok sűrűségéből, összjátékából kell megtalálnia az előadónak. És ha már úgysem tudhatjuk, hogyan szólt Bach idejében a Goldberg-variációk, vállaljuk úgy, ahogyan szerintünk helyes — vallja a török zongoraművész.
Azt semmiképpen sem mondhatjuk, hogy könnyelműen fogott volna „a húrok pengetésihez”, hiszen több évtizednyi koncertezés, majdnem háromezer hangverseny és több mint száz önálló kompozíció megírása után érkezett el Bach remekművéhez. Kellett ehhez a mindennapok mókuskerekét megakasztó pandémia, a lét súlyosabb kérdései felé fordító magány időszaka is. Mint mondja, a lezárások idején minden héten csak pár tétellel dolgozott; a lemezfelvételre végül 2022 tavaszán került sor, három intenzív nap alatt, és ki tudja, nem veszi-e fel jövőre újra a művet, miután újabb részleteket–összefüggéseket fedezett fel — teszi fel a kérdést Fazıl Say az album kísérőfüzetében.
Víkingur Ólafsson
Ha a török muzsikus Goldberg-variációi egy hús-vér ember portréja és benyomásai, az északi fény világából érkező Víkingur Ólafsson olvasata maga a metafizikus mélység, az örökkévalóság keresése. Az ő lemeze októberben jelent meg, de kedvcsinálónak nyár óta folyamatosan közzétettek belőle részleteket a világhálón.
„A zene természetéből fakadóan nincs egyetlen út, egyetlen »megfejtés«, egyetlen olvasat — mondja. — A harminc variáció olyan, mint harminc bolygó ugyanabban a naprendszerben: mindegyik egyetlen középpont — a harminckét ütemes téma — körül kering, más-más periodicitással, és mindig ugyanoda tér vissza.”
Ólafssonnál nincsenek improvizatív pillanatok: hangról hangra előre megkomponált interpretációról van szó, amely egyesek szerint egyenesen Glenn Gould legendás zongorázásához hasonlítható.
Mint egy interjúban elmondta, sokat gondolkozott azon, meg kell-e ismételni minden ismétlőjellel ellátott szakaszt, ahogyan Gould tette utolsó felvételén, hiszen ettől akár unalmassá is válhat az előadás. Vagy mellőzze az ismétléseket, ahogyan Gould később már-már megtagadott, 1956-os felvételén tette? Az izlandi művész végül úgy gondolta, vállalja a kihívást, és minden ismétlést eljátszik — éppen azért, hogy az összhatás változatos lehessen.
„A fennkölt költészet, az elvont szemlélődés és a mély pátosz megannyi pillanatát ígéri a mű, és mindezt a formai tökéletesség makulátlanul megszerkesztett struktúráján belül” — vallja Ólafsson, utalva a sorozat páratlanul magasrendű intellektuális megoldásaira, különböző hangközökre épülő kánonjaira, tükörkánonjára, barokk tánccá alakított tételeire, vagy a korabeli utcai slágereket gáláns együtthangzássá formáló utolsó variációra, amelyek mind-mind ugyanarra a — sokszor a megfejthetetlenségig elrejtett — basszustémára épülnek. Ólafsson számára a Goldberg-variációk mérföldkő, amelyhez érve felteheti magának a kérdést: éppen hol tart zenei utazásában, művészi-lelki alakulásában? „Mert ez a mű mindent megmutat belőled, a gyengeségeidet ugyanúgy, mint az erősségeidet. Nem rejthetsz el előle semmit.”
