A kortárs magyar kultúra egyik legkreatívabb alkotópárosa január 15-én a Müpa falai között mutatja be vadonatúj műsorát. Grecsó Krisztián és Hrutka Róbert az Időkirakóban új dalokkal barangol az önismeret ösvényein.
– Mennyi idő alatt állt össze az új műsor?
Grecsó Krisztián: Bevallom, fogalmam sincs, mert hála az égnek, folyamatosan dolgozunk. Másoknak, egymásnak, magunknak. Egy kovácsműhelyben nagy a csönd, ha nem peng az üllő. De nem beszélek mellé, természetesen az elmúlt bő egy év mindenféle lendületeiből szűrtük le ezt az anyagot.
Hrutka Róbert: Valójában egy új zenés irodalmi anyag összerakásához éppen annyi időre van szükség, mint egy színházi darab bepróbálásához. Annyi a különbség, hogy nekünk nincs egyben harminc napunk, ezért szétosztva, a koncertek és stúdiómunkák között mutogatjuk egymásnak az ötleteket, amelyek talán csak azért érnek be gyorsabban, mert mi vagyunk a szerzők.
– Robi, egy korábbi beszélgetésben azt mondtad, sokat tanultál Krisztiántól: „A saját dalszövegeim is változtak, mióta ismerjük egymást.” Kerültek szövegek az új előadásba tőled?
HR: Mindig van egy-két dalom, amely kapcsolódhat az anyaghoz, ezek legtöbbször az est hangulatához képest alakulnak, akár spontán módon is. Van a tarsolyban bőven, de januárig még újabbak is születhetnek. Legyen meglepetés!
– Az előadás címe Időkirakó. Hogyan választottátok?
GK: Nem akartunk nosztalgiázni, de nem nagyon bírtunk magunkkal, az örökös mérlegelési kényszerrel. Hogy így ötven táján hol tartunk, mi szorít és mi enged el minket. Fura középállapot ez, jó lenne nem csúcsnak látni, mert az ember mindig remél, alkotóként legalábbis, újabb csúcsokat. Ahogy ebben az összegzésben igyekeztünk emberek maradni, egyre több puzzle-darab került nehezen a helyére — ekkor jött az ötlet, hogy menjünk neki, és összegezzünk a kamaszkortól kezdve, hátha kijön a végén valami eredmény.
HR: Az idő a legfontosabb, mert soha nem tudhatjuk, mennyit kaptunk belőle. Ennek függvényében maradunk le valamiről, vagy élünk meg valamit, és ha elfogadjuk, talán felértékelődik minden pillanat.
– Melyek azok a kérdések, amelyek most a legfontosabbak számotokra, és megjelennek az Időkirakóban?
GK: Talán a generációk fölött átívelő értékrend, a hagyomány továbbvitele és a megújulás rettentő kényszere dolgozik leginkább. Az idősek, a múlt tisztelete, a rémület, hogy mi magunk vagyunk ők, és hogy a kirakó összképe mindenképpen az elmúlás — ez pedig alázatra szoktat.
– A forma a régi, a tartalom viszont új az Időkirakóban. Hogyan zajlott az alkotási folyamat?
GK: Jóval klasszikusabban, mint szoktunk. Most úgy dolgoztunk, ahogyan ezt csinálni illik. Robi küldte a dalalapokat, kamu-angollal, én meg írtam a szövegeket. Az első lemezen még én is írtam dalokat, a második előadás új zenei anyaga most teljes egészében Robié. Természetesen egy-két régi dalt is beépítettünk, hiszen ez egy színházi este és egy koncert keveréke lesz.
– Az Időkirakó „önismereti barangolás, az ifjúság keserédes méltatása, önironikus nosztalgia” — olvashatjuk az ajánlóban. Az önvizsgálat témája mindig is fontos volt számodra, Krisztián, ám ha jól értem, számvetésként is hallgathatjuk a mostani dalokat.
GK: Jól érted, hogyne. Nagy leltár, vizsga ez. Erre nyilván mindig nyílik alkalom, de nekem az elmúlt években gigászi változások voltak az életemben, és Robinak is be kellett látnia, hogy a gyerekei felnőttek, és az legalább ekkora változás, csak a számegyenes másik felén. Úgyhogy kénytelenek voltunk kilépni a saját terünkből, és megnézni, hogy is áll az alak, aki minket mintáz.
HR: Ha már Krisztián célzott rá, az én kirakósomban is az elfogadásé és az elengedésé a főszerep. Már nem akarok újra húszéves lenni, de még emlékszem, miről álmodtam akkor, és az élet azóta is csak pakolja a szép kihívásokat elém. Már fogynak a puzzle darabjai, és jó érzés, ha valami a helyére került. Bárhogy alakul, ott van nekem a zene, ami éppen annyira emel fel a hétköznapokból, hogy lássam, milyen szerencsés vagyok.
– Mit gondoltok: van olyan üzenet, amely sokkal hatékonyabban átadható összművészeti formában, azzal, hogy a zene megemeli a költői mondanivalót?
GK: Ez egy különös egyensúly, óvni kell, figyelni egymást. Sem a dal, sem a próza, sem a montázstechnikával készült, de még a szólózenei darabok sem uralkodhatnak, az egységé a főszerep. Ahogy a zenekarnak, az est vendégének, Schmidt Verának és nekünk is meg kell találnunk a helyünket benne.
HR: Szerintem is! Ha a szöveg és a zene dallá formálódik, akkor más dimenziókba képes átlépni. Erre csak azt szoktam mondani, a zene éppen olyan, mint az élet: megírjuk, eljátsszuk, és nem marad utánunk semmi, csak a dal.
