Gyakran előfordul, hogy Mendelssohn népszerű hegedűversenyét hetente hallhatjuk valamelyik fővárosi koncertteremben, mégsem hiszem, hogy az első szembejövő felismerné az utcán. Kalaf áriáját („Nessun dorma”) már többen eldúdolnák, főleg azok, akik a tévé előtt szurkoltak az 1990-es focivébé idején. A Bajnokok Ligájának Händel-komponálta himnuszát ne is említsük.
Popkultúra és komolyzene többnyire távol állnak egymástól, a kivétel pedig a szabályt erősíti. Többnyire a film jelent átjárót a kettő között. A Dühöngő bika nyitójelenete elképzelhetetlen Mascagni intermezzója nélkül a Parasztbecsületből, s ugyanígy kihagyhatatlan A keresztapa harmadik részének operaházi jelenetéből is. Az Imigyen szóla Zarathustra sokáig az Űrodüsszeia nyitójelenetét jelentette, amit nemrég a Barbie értelmezett újra. Mindenki emlékszik Wagner lovagló walkürjeire az Apokalipszis most zajos helikopterei mögött, s persze a Kék Duna-keringőre táncoló kozmoszra Kubrick Űrodüsszeiájában. Alighanem részben Oliver Stone-t kell okolnunk Barber Adagiójának népszerűségéért, amely azóta a temetkezési vállalkozók kedvence lett. Tudjuk azt is, hogy nem mindig a legjobb zeneművekből lesz a legalkalmasabb filmzene, de Mahler Adagiója esetén ez is teljesült. A Halál Velencében amerikai producereinek annyira tetszett a zenedarab, hogy rögtön ugrasztották az asszisztensüket: „Ügyes ez a Mahler, dolgoztassunk vele máskor is.” Vajon elkophat és megváltozhat egy zenedarab azért, mert a koncerttermek ölelő biztonságából kikerült a tévébe vagy a moziba?
Valami ilyesmi történt a Für Elise, Beethoven kiadatlan zongoradarabja esetében is, amit elfelejtett volna a világ, ha egy kottakiadó fel nem fedezi negyven évvel a szerző halála után. Ma legfeljebb jazzátdolgozásban halljuk, no meg zeneiskolai növendékkoncerteken, de „rendes” hangversenyen alig. „Lehetetlen eljátszani, és ez bizony nagy kár” – írta róla Igor Levit pianista a New York Times hasábjain. Más eset Vivaldi A négy évszaka, amely hasonló gyakorisággal csendül fel, ha telefonos ügyfélszolgálatok menüjében várakozunk, mégis elnyűhetetlennek tűnik, s olykor-olykor karakteres előadók még újdonságot is tudnak mutatni benne. Vagy Liszt II. magyar rapszódiája, amit a Tom és Jerry vagy Dargay Attila Lúdas Matyijának ifjú nézői és a frakkos, kisestélyis úri közönség tagjai egyaránt jól ismernek. S ha van zenedarab, amely éppenséggel helyére kerül, ha reklámban, kávéházban, loftlakásban csendül fel, az Satie Gymnopédie-je (persze az első!), amit az ambientzene előfutáraként szoktak emlegetni. A korabeli franciák a musique d’ameublement (bútorzene) névvel illették: olyan, ami szól, de nem hallgatják, s ha véletlenül a színpadon csendülne fel, közben lelkiismeret-furdalás nélkül merenghetnénk azon, hova menjünk az idén nyaralni.
A komolyzene öt évszázad vaskos kottatárát jelenti, és bár újabb Sors-szimfóniára nehéz bukkanni, a műfaj éppen attól örök, hogy mindig marad benne felfedeznivaló. Máskülönben úgy járunk, mint Boccherini Menüettjével: bár egykor biztosan komolyan vették a hallgatói, ma már csak akkor használják – többek között az Ace Ventura egyik jelenetében –, ha a sznobizmust kell kifigurázni.
A cikkhez kapcsolódó programok a Müpában:
- Bo Skovhus dalestje, Budapesti Wagner-napok, június 14.
- Istenek és hősök – A legnépszerűbb Wagner-dallamok, Budapesti Wagner-napok, június 25., június 29.
- A Budapesti Fesztiválzenekar és az Európai Unió Ifjúsági Zenekarának közös estje, Európai Hidak: Budapest-Brüsszel, szeptember 20., szeptember 21., szeptember 22.
