Két ikonikus művész, akiknek a pályája látszólag sosem ért össze. Sosem találkoztak még, most az első másodperctől mégis úgy rezonáltak egymásra, mintha együtt töltötték volna a gyerekkorukat. Sebestyén Márta és Szabó T. Anna úgy blattolnak egymásra dalban, versben, hogy abba csak ők nem szédülnek bele, közben pedig sírva kacagnak a népdal és a vers rejtett vagy éppen nagyon is direkt szókimondásán, örök igazságain. Több száz év több száz hangja és megannyi női látásmód elevenedett meg a beszélgetésük során.
– Személyesen nem találkoztatok, nem beszélgettetek még soha, mégis jelen voltatok egymás életében. Mi volt az első gondolatotok a közös beszélgetésről?
Szabó T. Anna: Nagyon vártam ezt az alkalmat, mert élő legendákkal találkozni számomra különös izgalom.
Sebestyén Márta: Ez úgy hangzik, mintha egy nyanya lennék!
SZTA: Értem, hogy mit mondasz, de nem így gondoltam. El sem tudod képzelni, hogy te – Kallós Zoltánnal együtt – mennyit jelentettél nekünk gyerekkoromban, Erdélyben. Kapaszkodót és otthonosságot jelentett a tudat, hogy van valaki azon a távoli Magyarországon, aki ért engem.
SM: Sokan hiszik, hogy erdélyi vagyok. Büszkén vállalnám, ha így volna. Ha kicsiben is, megéltem a gyerekkorod Erdélyének tiltásokkal, titkolózásokkal teli légkörét.
SZTA: Nehéz út vezetett odáig, hogy 1987-ben Magyarországra települjünk át. Mindenesetre zárt ablakok és ajtók mögött Kallóst hallgattunk, meg a te cseremisz népdalaidat. Rejtegettük a felvételeket, rejtett kincs voltál… Sőt, tőled tanultam a Weöres-verseket, azaz a dalokat, úgy szóltak a hangodon, mintha egyenesen neked írta volna őket.
SM: Sebő Ferenc mellett nőttem fel, és megtanultam tőle, milyen érdekes, ha egy konkrét dallamra születik a vers, vagy hogy vannak versek, amiket simán rá tudunk tenni létező népdalra. Elkezdesz ezzel játszani, és idővel már-már anyanyelvi szinten tudod használni. Organikus kapcsolódások, minden mesterkéltség nélkül.
SZTA: A fotózáson végig úgy énekeltél, ahogy én szoktam verset mondani mindenről. Elhangzik egy fél mondat, és rögtön tudsz rá egy odaillő népdalt.
SM: Szerintem simán órákig el tudnánk beszélgetni úgy, hogy dobod a labdát, mondasz egy szép verssort, arra már felelek is dalban, aztán erről neked eszedbe jut egy újabb vers. Kifulladásig játszhatnánk. Szerettem, amit eddig távolról láttam benned, de ez a hirtelen összhang, sírva nevetés és dalolás engem is meglepett.
SZTA: Szeretem a pörgő, elképesztő szellemi sziporkákkal teli embereket, akik rögtön tudják folytatni a játékot. Rajtad kívül eddig csak Lackfi Jánosban találtam meg ezeket a hasonlóan gyors reakciókat. Csak ő nem énekel ilyen gyönyörűen!
– Ha már a játéknál tartunk, játsszunk olyat, hogy egy-egy hívószóra mondjátok, ami eszetekbe jut róla. Az első legyen a hang.
SM: Ez az, amit én már az anyaméhben is hallottam, hiszen anyukám zeneakadémista volt, Kodály növendéke. Egészen biztos, hogy a sejtjeimbe már akkor beépültek a hangok. Nem tudnám elképzelni az életemet, ha valami tragikus dolog folytán nem hallanék többé, mint Beethoven. Istenadta szép dolog, a madárcsiripeléstől kezdve az erdő susogásáig millió gyönyörű hang vesz körül minket. Jó, talán az 5-ös buszt nem sorolnám ide, de a hang minden kétséget kizáróan az életem legfontosabb eleme.
SZTA: Szerintem nem a beszéd a legfontosabb, nem a nyelv logikája vagy értelme, hanem a zenéje. Erdélyben felnőve több nyelvet is hallottam, és azok hangzása, zenéje volt érdekes nekem: emiatt arra figyelek a legjobban egy versnél is, hogy a hangzása szép legyen.
– Akár a tartalom rovására is?
SZTA: Akár… mert nem maga a szó az érdekes, hanem az, amit sugallni képes. Mert például mit jelent valójában a macska dorombolása? Tudjuk? Egy olyan hang, ami átrezegtet, tehát az az értelme. Amikor írok vagy fordítok, a hangra, dallamra figyelek leginkább. Mit jelent számotokra nőnek lenni művészként, alkotóként?
SM: Mindig férfiakkal voltam körülvéve, hiszen egy népzenét játszó csapat többnyire férfiakból áll. Hogy is lenne másképp, hiszen így volt ez a falusi bandáknál is. Ez tud áldás lenni, most mégis olyan korszakba léptem, amikor nagyon jólesik a tündéri Andrejszki Judit állandó jelenléte, jólesik ennyi lágyság, hogy ennyire találkozik a habitusunk, a gondolkodásunk. Vele most kevésbé érzem magányosnak a hosszú autóutakat. Mindig jó egy kis vérfrissítés, ezért is volt csodálatos a januári Müpa-koncertem, ahol kollégáim felnőtt gyerekeivel álltam színpadra. Ez egészen új energiákkal, boldogsággal teli helyzetet teremtett. Nem úgy néztek rám, mint egy öreg nénire, hanem mint Mártikára, aki látta őket felnőni, akit kiskoruk óta ismernek, részei egymás életének. Meglepő hozadéka volt ennek a régi ismeretségnek, hogy össze sem kellett állnunk, éreztük egymást, érzékenyen, finoman. Jaj, mekkora élmény volt ez nekem!
SZTA: Én szerencsésnek érzem magam, mert az előttem lévő generációk már megharcolták helyettem is, hogy legyen olyan, hogy női író és költő. Gergely Ágnes, Takács Zsuzsa, Nemes Nagy Ágnes, már Kaffka Margit is, akit még úgy jellemeztek írókollégái, hogy asszony létére ember. Közben meg a férjem két irodalmi szakácskönyvét látva megkérdezték tőlem, ugye valójában én írtam? Mintha csak a nők lennének képesek főzni. Változóban, átalakulóban vannak a szerepek, és ennek én örülök. Nekem is nehéz volt saját női hangon megszólalnom, amikor tizenhat évesen szerelmes verset akartam írni a leendő férjemnek, Dragomán Gyurinak, egyszerűen nem tudtam, hogyan kell. Azóta már persze jártasabb vagyok ebben, mint ahogy a világban is több a hallható női hang.
SM: De közben mégiscsak mindketten szültünk két fiút, és anyának is kellett lennünk…
SZTA: Ebben szerencsém volt, Gyurival egyenrangú felek voltunk ebben is, soha nem akart lenyomni. Erre a legjobb példa, hogy egyszer, amikor le akart ülni a nők asztalához, és azzal ugratták, hogy itt kizárólag az írófeleségek ülhetnek, csak annyit mondott, világhírű regényíró létére, hogy de hát ő is csak egy írófeleség! Nagyot nevettek mind az asztalnál, és megértették, hogy őt nem szorítják sarokba a nemi szerepek, és ő sem akar sarokba szorítani ezzel senkit. Hálás vagyok neki, hogy kérnem sem kellett ezt az egyenlőséget.
SM: Milyen szép a ti kapcsolatotok! Nekem nem volt ilyen szerencsém, de azt kell mondanom, hogy jobb nekem férj nélkül, mint nem jó férjjel. Az első fiamat két évig szoptattam, a másodikat már kevesebb ideig, és anyukám volt az állandó támaszom, segítségem. Kedves asszony, sokadik generációs pedagógus, kántortanító alkat, akiben megvan a következetesség, a precizitás, akire minden félelem nélkül rá mertem bízni a gyerekeket. Soha nem lehetek neki elég hálás azért, amit a családért tett, de azt sem állítom, hogy egy-egy hosszabb külföldi út során nem sírtam naponta a gyerekek hiányától. Az elején persze megadtam az időt, aztán viszont menni kellett dolgozni, a válás után én voltam a családfenntartó. Aggódtam eleget, de talán kijelenthetem, hogy két csodálatos ember lett a fiaimból, az anya–lánya kettős együttműködése, ereje sikeres volt, mint minden női összefogásé.
– Most milyen periódusban érzitek az életeteket, karriereteket?
SM: A kor csak egy szám az életemben. Nem gondolok bele, mert a folyamatosságot az első másodperctől a zene adja, aminek nincsenek mér¬földkövei. A népzenének folyamatossága van. Ebből nem lehet kiöregedni, mint más énekes szakmákban, hiszen minden egyes életkorra, érzelmi állapotra vannak dalok, amik illenek hozzám, adnak nekem és adnak a közönségnek is. A népdalénekléshez nem kötelező húszévesnek lenni. Az egyetlen vízválasztó a gyermekvállalás, de amíg nem ér valami fizikai baj, addig fogok énekelni a mindenkori helyzetemnek megfelelő dalokat.
SZTA: Ez az én szememben olyan gyönyörű, örök és maradandó: tartjátok egymást, te továbbvitted, a zene meg téged visz tovább. Örök körforgás!
SM: Ez fogalmazódott meg bennem például akkor, amikor a gyimesi prímás felesége beteg lett, és kérte, hogy a kórházba vigyék be kazettán a gyimesi dalaimat. Amikor meglátogattam, csillogó szemmel mondta, hogy „a maga drága kicsi hangjára gyógyultam meg, Mártika!” Én meg csak néztem rá, és azt gondoltam, az meg hogy a fenébe lehet, hogy azzal gyógyítottam, amit tőlük tanultam?
SZTA: Én is mostanában kapom a legszebb visszajelzéseket. Nemrég mondta nekem valaki, hogy élete legnehezebb időszakát a verseim segítettek átvészelni, és el is mondta azt a három verset, amit mindig mondogatott magában. Hogy ez nekem milyen jólesett, azt nem tudom kifejezni! Tegnapelőtt egy mérnöknő mesélte, hogy azért csinált a tömbháza elé egy apró, kétlépésnyi kertet, mert olvasta, hogy miközben hallgatom Dés András lemezét a kocsiban, és kinézek az ablakon, a zene erejétől hirtelen kiélesednek az érzékeim, és észreveszem, hogy az autó kereke mellett van egy kicsi kert. Elkezdem látni, amit nézek, a zene megtart engem. Segít élni, látni, vigasztalni. Valaki pedig emiatt készít egy parányi kertet. Van ennél szebb?
– Akkor mindent egybevetve a derűtök, a kacagásotok, a csipkelődéseitek, a lírátok, a dalolásotok, az anyaságotok esszenciája az, hogy mindketten vigasztalók vagytok.
SZTA: Tudtad, hogy az új könyvem címe Vigasz lesz? Eljutottam az életemben oda, hogy már nem akarok folyton csak lázadni, egyszerűen vigasztalni szeretnék. A zene tanított meg rá, hogy ez lehetséges, hiszen, ha énekel az ember, átmelegszik a szíve.
