Nem kérdés, hogy Szinyei Merse Pál a magyar művészet történetének egyik legnagyobb alakja, aki emberként és művészként is generációkra volt hatással. Egyedi, különleges hangú, sőt, bizonyos tekintetben merész művész volt, emiatt a 19. századi kortárs művészeti közegben sokszor megrökönyödést váltottak ki festményei. Hosszú és rögös út végén sikerült elnyernie az őt megillető helyet. Nagysága, hatása, illetve születésének 175. és halálának 100. évfordulója előtt áldoz most a Magyar Nemzeti Galéria „Kép és kultusz” című nagyszabású kiállítása, amely november 12-től, péntektől várja a látogatókat.
Szinyei Merse Pál olyan festő, akit mindenki ismer: művei gyermekkortól végigkísérik az ember életét. A Majális jó eséllyel pályázhatna a legismertebb magyar festmény címére, a Léghajó a honi képzőművészet egyik legeredetibb ötlete, míg a Lila ruhás nő feledhetetlen, messze révedő tekintete mindmáig számtalan reprodukción, bélyegen és tankönyvoldalon feltűnik.
Ahogyan Szinyei a Majális kapcsán fogalmazott önéletrajzában 1903. január 7-én: „Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, kiknek képem nem fog tetszeni…” S valóban – ahogyan az a később kultikusként értékelt alkotásoknál gyakran előfordul – ez a mű sem aratott először osztatlan sikert. Mára már, ha csak egyszer is láttuk Szinyei Merse Pál festményeit, belénk ivódik a tökéletes kompozíció, a képek átütő ereje, üdesége és merész színhasználata.
Sok fiatal pályakezdőhöz hasonlóan Szinyei is Münchenben kezdte festészeti tanulmányait az ottani akadémián. 1864. március elején, tizenkilenc évesen érkezett Bajorországba, ahol barátságot kötött Gabriel Maxszal és Hans Makarttal is, akik később Európa vezető mesterei lettek. Arnold Böcklinnel való barátságáról több ízben is megemlékezett: „Életem legszebb, legboldogabb korszaka volt ez. Barátságban, mindennapos benső viszonyban éltem a század legnagyobb festőjével…” A svájci szimbolista művész volt az egyik legfőbb támogatója – „szerette, a mit csináltam, lelkesített” –, többek között a Majális megfestésében is ő bátorította.
Életének vissza-visszatérő, fontos helyszíne volt a felvidéki Jernye. Itt töltötte a müncheni évek alatt a szünidőt és később nyarainak javát is, a művészi sikertelenségek utáni visszavonulásai idején pedig az ottani családi birtok gondjait intézte. A Lila ruhás nő című festményen is a jernyei kastély kertje látható a nőalak mögött.
És ki ez a nőalak? A fiatal festő 1873 tavaszán lelkesen számolt be szüleinek sikeres lánykéréséről: „Mamácska kedves levelére válaszúl öröm és boldogsággal telt szívemet tárom fel előttetek: Én Probstner Zsófikát kit határtalan kiolthatatlan szerelemmel szeretek, ’s kinek egész szívét ’s leghőbb viszontszerelmét bírom, megkértem, mert mi egymás nélkül nem élhetünk.”
Szinyei a képen jernyei kastélyuk kertjében örökítette meg már áldott állapotban lévő nejét a korban divatos turnűrös tafotaruhában, amelyet Zsófia maga varrt.
Az ő visszaemlékezését idézve: „Az első gyerekünket vártam, úgy ültem modellt […] tafotaruhában. Azt is magam varrtam, mert nem költöttem varrónőre. Persze nem kinn a mezőn ültem modellt, azt Pali kívülről tudta. Minden fűszálat […] ismert, a lila, sárga és zöld szín finom hármashangzatáról beszélt akkoriban folyton. Nekem már a könyökömön jött ki. Benn, a műteremben is fárasztott a modellülés. A fiam gyorsabban fejlődött, mint a kép. A lila ruha szűk volt, szorított.” Hogy Zsófiának nehezére esett a modellülés, azt az a tény is alátámasztja, hogy Szinyei később többször hozzáfogott, hogy lefesse szeretett felesége arcképét, de minden alkalommal elégedetlen volt az eredménnyel – a Sárga ruhás nő, majd a Vörös ruhás arckép is befejezetlen maradt. A Lila ruhás nő jellegzetes emléke saját korának, hiszen a kor egyik legaktuálisabb festői témáját, a modern embert, a modern nőt állította a középpontba.
A pár életét megnehezítette, hogy hatból három gyermeküket is elveszítették. Szinyei gyakran került hullámvölgybe, így végül a válást látták az egyetlen megoldásnak. Nem titok, csak talán kevésbé ismert tény, hogy Probstner Zsófia a válást követően hamar feleségül ment a nála hét évvel fiatalabb báró Ghillány Imréhez. A törvényes elváláshoz akkoriban – ezt ma, a tömeges válások korában érdemes hangsúlyozni – általában igen ritkán folyamodtak. Zsófia áttért az unitárius vallásra, ahol gyakorlatilag elegendő volt a felek puszta kijelentése, miszerint egymást „engesztelhetetlenül gyűlölik” ahhoz, hogy a házasságot felbontsák. Az ügy tárgyalása tulajdonképpen ki is merült abban, hogy a felek ezt ismételgették.
Zsófiának később további öt gyermeke született, és igen hosszú kort ért meg, Szinyeitől született mindegyik gyermekét túlélte. A mindig elegáns „magyar Mona Lisaként” is emlegetett lila ruhás nő százegy évesen hunyta le örökre messze révedő szemét, amelyben ott rejlik még az a harmad évszázad is, amit a festő halála után megélt.
Bécs ugyancsak fontos helyszínt jelentett a festő életében, bár nem csak pozitív értelemben. Rendkívül érdekes dokumentum Telepy Károly festőművész 1905. február elején Szinyeinek írt levele: Telepy úgy fogalmazott benne, hogy az, hogy a Majálist nem az azt megillető helyen állították ki az 1873-as bécsi világkiállításon, „nem a mű kevésre való becsülése” miatt volt, hanem „éppen hatalmas színerejénél fogva nem lehetett méltólag elhelyezni – mert Tigrist nem lehetett macskák közé bocsájtani mert mind megette volna”. Telepy volt az ominózus bécsi világkiállítás magyar művészeti osztályának rendezője, aki remekül megoldotta a szokatlanul intenzív színerejű alkotás elhelyezését a bejárati ajtó fölötti kiemelt helyre akasztva, a képet azonban a bajor osztályba átszállítva igen előnytelen pozícióban állították ki.
Szinyei a még Münchenben festett Majálist végül vissza is vonta a kiállításról, majd a sikertelenség hatására visszavonult jernyei birtokára, és egészen az 1880-as évek elejéig alig festett. 1882-ben Hans Makart hívására ismét Bécsben találjuk, és 1883 januárjában a Künstlerhausban rendezett tárlaton újfent ki is állította a képet. Erre Probstner Zsófia kilencvenöt évesen így emlékezett vissza: „a jury oly rossz indulattal fogadta, hogy csak nagy utánajárással sikerült a képet elhelyezni […]
férjem már vissza akarta vonni a képet, de végre egy különös gondolata támadt a helyzet megmentésére: hoztunk a bécsi erdőből szép zöld gyeptéglákat,
s azokat férjem egy ügyes kárpitossal […] a ráma alsó részére úgy felszereltette, hogy a ráma alsó része nem látszott, de a gyep a festménnyel érintkezhetett.” Szinyei tehát igen kreatív és frappáns módon bizonyította be, hogy elementáris erejű színeit valóban a természettől kölcsönözte, aminek hatására a kritika is valamelyest megenyhült, de a remekmű megérdemelt elismeréséig egészen a millennium évéig, 1896-ig kellett várni. Így utólag érdemes hozzátenni, hogy Párizsban egészen más kritika fogadta volna az alkotást, mint Münchenben vagy Bécsben, ahol épp kedves kollégája és barátja festészete volt az uralkodó divat, az ún. „makartizmus”.
A századforduló után jobbra fordult megítélése: az akkori olasz kultuszminiszter 1911. december 18-án született levele szerint a firenzei Uffizi képtár portrégyűjteménye számára szerették volna megkapni Szinyei „általuk forrón óhajtott [1897-es] önarcképét”. A megtisztelő felkérést a művész természetesen örömmel elfogadta, és az alkotást (miután egyszer még itthon kiállította) azóta is a neves olasz múzeum állandó gyűjteményében láthatjuk. A Kép és kultusz kiállításon azonban most végre itthon is megtekinthető pár hónapig!
1902-ben szokatlanul sok képet festett, ám ennek hátterében egy családi tragédia is megbújik; fájdalmát fojtotta munkába. Régi nagy álma volt Capri szigetét megcsodálni, ahonnan végül sajnos haldokló Adrienne lányához kellett rövid időn belül hazajönnie: „…hazajöttem, viruló szép leányomat haldokolva találtam. Másnapra meghalt. Mély fájdalmamban csak a munkánál találtam vigaszt…” – írta 1903-as önéletrajzában. Csupa tragikus véletlen sűrűsödött össze a festő életében, melyek sok ihlető élménytől foszthatták meg. Ugyanakkor időskorára újra népes, meleg családi kör vette körül, amely valamelyest kárpótolta a válás és családi tragédiák utáni magány szomorú esztendeiért.
A fájdalmas 1902-es év után pótolta utazását 1903-ban, és Palermóba látogatott. Szinyei élete utolsó huszonöt évét szakadatlan munkával töltötte, bár ekkor sem készített átlagban évi öt-hat műnél többet. Mégis, rendkívül fontos időszak ez, hiszen csalódásai és sikertelenségei után ekkor tért vissza a festészethez: félbehagyott munkáit befejezte, művei a Képzőművészeti Társulat tárlatán nagy sikert arattak, sor kerülhetett első önálló kiállítására 89 művel a Nemzeti Szalonban, s 1905-ben a Mintarajziskola igazgatója lett. 1910 februárjában a berlini Sezessionban és egy müncheni önálló kiállításon is méltatták alkotásait. „Országszerte tudják, hogy ő a plein-air festés magyar nagymestere […]. Hogy magas életkora mellett még mindig mennyire fiatal, mutatja a mostani tárlata is” – méltatta a Pesti Hírlap 1912. májusi száma.
1905-től kezdve a művész az év nagyobbik részében Budapesten tartózkodott, és csak a nyári hónapokra utazott haza Jernyére. Mivel az első világháború idején nem volt rá lehetősége, hogy birtokára menjen, az 1916–1917-es évek nyarát Fonyódon töltötte, ahol összesen kilenc vagy tíz képet festett. Érdekesség, hogy mivel a mester már nem tudta jól megkülönböztetni a hullámzó víz finom részleteit, megkérte unokáját, hogy készítsen számára fényképeket a viharos hullámokról, majd azokat felnagyítva alkotta meg a képeket. Unokája leírásából az is kiderül, hogy mivel
nehezen tudta elviselni a természet különféle behatásait, egy zárt festőkabint építtetett magának, amelyben az elemektől védve szemlélődhetett és festhetett.
Szinyei egyébként nem szerette a túlparti panoráma központi elemét, a Badacsonyt. Erről kortársa, Molnár-C. Pál festőművész rendkívül szellemesen írt visszaemlékezésében: „…formátlan koporsónak találta [a Badacsonyt], mely kellemetlenül pöffeszkedik a túloldalon, és behemód nagy tömegével aránytalankodik a zalai part egyébként kellemes vonulatú összhangján. El is nevezte »nagy dögnek«, ami a formájában rejlő asszociáció folytán, úgy lehet, találó is.”
Szinyei a két nyár után már nem tért vissza a Balatonra, 1920 februárjában hunyt el hetvennégy évesen, Jernyén, ám még életében termet neveztek el róla a Szépművészeti Múzeumban. Halála után 40 nappal a festővel közeli kapcsolatban álló művészek megalakították a Szinyei Merse Pál Társaságot, amely korának egyik legjelentősebb művészeti egyesülete lett.
Szép Ernő szavait kölcsönözve, ahogy „Szinyei Merse Pál műve halhatatlan, úgy a Szinyei Merse Pál élete is szinte egy az örökkévalósággal”. Ilyen nagyszabású kiállítása 1990 óta nem volt Szinyeinek. A mintegy 120 művet bemutató tárlaton a kurátorok most nemzetközi kontextusba helyezték festészetét: így nemcsak az ő remekműveivel, de Claude Monet, Alfred Sisley, Gustave Courbet, Henri Fantin-Latour, Camille Corot és Thomas Gainsborough csodálatos alkotásaival, illetve egy kortárs válogatással, többek között Konkoly Gyula, Tót Endre és Szabó Ábel műveivel is találkozhatnak a látogatók.
A kiállításhoz számos kísérőprogrammal, így gyermekeknek és felnőtteknek szóló tárlatvezetésekkel, előadás-sorozattal, rendhagyó tárlatvezetésekkel, katalógusbemutatóval és esti nyitvatartással is készül a múzeum! Várják szeretettel az érdeklődőket az év egyik legfontosabb kiállításán!
Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845–1920) művészete
2021. november 12. – 2022. február 13.
Magyar Nemzeti Galéria – C épület
