Reigl Judit az egyik legkeresettebb kortárs magyar festő a nagyvilágban: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy alkotásai – a teljesség igénye nélkül – a New York-i Metropolitan Múzeum, a MoMA és a Guggenheim Múzeum, a londoni Tate, valamint a párizsi Pompidou és a Modern Művészetek Múzeuma gyűjteményében is jelen vannak, amellett, hogy a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria is nagy becsben őrzi a munkáit.
1956-ban festett Robbanás című remekműve (a magyar festők között) a női alkotók mezőnyében a legdrágábban elkelt festmény. A Robbanás megszületése ráadásul nemcsak a szabadságharc elbukásával, hanem Reigl Judit édesanyjának halálával is egybeesett, így a szívében felgyülemlett fájdalom teljesedett ki az alkotásban. A 2020-ban elhunyt művész születésének századik évfordulóján szeptember 3-ig Budapesten ismerheti meg a nagyközönség Reigl utolsó, eddig sosem látott rajzsorozatát, amely életének egyfajta képes krónikája, összegezve a termékeny éveit és életművének egy fontos motívumát.
A Szépművészeti Múzeum Michelangelo-termében megnyílt időszaki tárlat a kortárs művész utolsó kívánságát is teljesíti, ugyanis a gyűjteményben található kedvenc műveivel együtt szerepelnek Reigl alkotásai. Így látható többek között Gustave Courbet Birkózók című festménye, amely a tizenhét éves, pályakezdő művészre különösen nagy hatással volt, de Leonardo da Vinci tanulmányrajzai, Eugène Delacroix Villámlástól megriadt ló című akvarellje, Fra Angelico sivatagi jelenete és Albrecht Dürer Apokalipszis-képe, sőt még egy Gulácsy-festmény is bemutatásra került a Haláltánc című tárlaton. Különleges, ahogyan a nagy klasszikusok párbeszédbe kerülnek Reigl Judit képeivel, egyúttal új rálátást is adva a Szépművészeti Múzeum állandó gyűjteményének remekműveire, amelyek egykor olyan nagy hatást tettek rá. Őt idézve: „Naponta látogattam a Szépművészeti Múzeumot. Ha meggondolom, tizenéves koromban már egy voltam a mesterséggel, mindent láttam és kipróbáltam… Ha a régiekre gondoltam, minden festészeti problémám azonnal meg volt oldva. Nem a múltba kellett visszatekintenem, önmagamba tekinthettem…”
Reigl nyolc évtizeden keresztül sorozatokban alkotott, amelyek témái újabb témákban bontakoztak ki és új sorozatként zárták le az előzőt. A 2015 és 2020 között készült, kilencvenkét éves korában elkezdett Haláltánc különlegessége, hogy mind időrendi, mind tetszés szerinti sorrendben nézhetjük. Ráadásul érdekes párhuzam vonható Beethoven Diabelli-variációi és a Haláltánc között: ahogy a világhírű zeneszerző úgy is képes volt éteri hangokat elővarázsolni a zongorából, hogy már egyáltalán nem hallotta őket, ugyanúgy Reigl is olyan, szinte éteri vonalakat varázsolt a papírra, amelyeket alig látott már gyengülő szemével. Bár a hírnevét monumentális vásznai alapozták meg, ezek az utolsó munkák már filigrán papírmunkák, különleges háttértörténettel és kontextussal.
A Képzőművészeti Egyetemen Szőnyi István tanítványaként induló művész 1947 és 1948 között Rómában tanult, ahol megismerte a bizánci mozaikokat, Giotto és Masaccio alkotásait, valamint a velencei reneszánsz nagymesterek, Tiziano és Giorgione képeit, amelyek nagy hatással voltak rá. 1950 és 1963 között Párizsban, majd 1963-tól haláláig a francia fővárostól 20 kilométerre fekvő Marcoussis-ban élt. Közeli barátja volt Hantai Simon, az ugyancsak Franciaországba emigrált magyar származású festőművész, ő mutatta be Reiglt a szürrealizmus atyjának, André Bretonnak, aki meg is hívta 1955-ben a szürrealista művészek csoportjába. A kezdeti lelkesedés után azonban Reigl úgy érezte, hogy túllépett a szürrealizmuson, és egyre inkább az absztrakció irányába tolódott művészete.
A Szépművészeti Múzeum kiállításán most látható klasszikus remekművekről már diákéveiben is sok száz másolatot készített. Gát Jánosnak, a tárlat kurátorának a kiállítási katalógusban megjelent tanulmányából idézve, „utazásaira soha nem vitt magával fényképezőgépet; amíg mások kattintgattak, ő rajzolt”. Később is gyakran illusztrálta élettörténetének egy-egy szeletét papírlapra, amikor tárlatai kapcsán Gát Jánossal egyeztetett, aki nemcsak kurátora, de egyúttal közeli barátja is volt. A művész már egészen kicsi korától sorozatokban gondolkodott:
„Hároméves koromban rajzoltam először egy kávédarálót, azután még egyet, és még százat vagy ezret: ez volt a legelső szériám. Teljesen elbűvölt, hogy maga a szerkezet olyan tömbszerű, négyszögletes, de a fönti rész, a fogantyú, amivel darálnak, az meg olyan finoman hajlított. A világ legbanálisabb tárgya, de nem tudtam betelni azzal, hogy egy nehézkes, földhözragadt gépezet egy csoda folytán mintha elvesztené tömegét és eltűnne a levegőben.”
És mikor, milyen körülmények között határozta el, hogy képzőművész lesz? Gustave Courbet már említett Birkózók című, 1853-as festményével 1940-ben találkozott először, majd 2011-ben utoljára – ez a mű volt az első olyan alkotás, amely személyesen megérintette és arra késztette, hogy maga is festőművész legyen.
A Haláltánc-sorozatot több dolog is inspirálta. Az egyik Mednyánszky László egy vázlatfüzete volt, aki Reigl Judithoz hasonlóan élete során számos kis füzetet rajzolt tele vázlatokkal és figurákkal. A másik motiváló erő a Párizsban élő Paul Wiener által rendelt rajz volt, aki Gátnál látta a művész füzeteit és beleszeretett az egyik vázlatba (egy koponyához mászó csecsemőt ábrázolt), és szerette volna megszerezni a munkát vagy legalább egy hasonlót. Reigl ugyan nem szeretett volna megrendelésre dolgozni, mégis készített két hasonló témájú, másik változatot. Végül, de nem utolsósorban, a kurátor lejátszotta neki Beethoven már korábban taglalt Diabelli-variációit Kurtág Mária előadásában, amelyet a művész nagy figyelemmel hallgatott. Gát szerint ekkor már valószínűleg tudta, hogy ez az egyik utolsó zenemű, amelyet még meghallgathat, lévén nemcsak a látása, de a hallása is egyre romlott.
Reigl ezek után rajzolta meg a most látható koponya-sorozatot, egy ülésben felhasználva az összes papírt, amelyet az asztalán talált. Elmondása szerint fiatalkorában gyakran csukott szemmel rajzolta meg a koponyákat, így szinte automatikussá váltak a mozdulatai. „Mindent érzésből kell csinálni, de a technikát meg kell tanulni, majd el kell felejteni, hogy jöjjön magától, amikor kell. Nincs technikai kérdés, a technika ott kell hogy legyen minden mögött” – vallotta.
Ezek a rajzok álltak össze egy sorozattá, amelyen egyértelműen kimutatható ifjabb Hans Holbein fametszeteinek, az 1526-os Haláltánc-sorozatának a hatása is. Mindkét sorozat alakjai mozgalmasak, adott esetben birkóznak, lökdösődnek vagy taszigálják egymást. A címadás sem véletlen: Reigl szerette volna Holbein emlékére ugyanazt a nevet adni a sorozatnak, másrészt a rajzokon látható forgatagok saját korábbi munkamódszerére is reflektálnak, mivel a nagy méretű vásznait táncszerű testmozgással kísérve festette meg fiatalon. Ugyanakkor nem nehéz belelátni a rajzokba, hogy itt valójában Reigl saját haláltáncáról is szó van, és ez nyilvánvalóan drámai felhangot ad a tárlatnak. Érdekes adalék, hogy szerette volna, ha a munkáira nem kerül szignó, hogy a képek anonimok maradjanak, pont úgy, mint a középkori művészek esetében, végül mégis aláírta őket „a múzeumok, a képkereskedők meg a gyűjtők miatt” – mondta. A Haláltánc-sorozat utolsó darabja egy Reigl által szignált, üres papírlap lett.
Bár Reigl Judit fizikai ereje csökkent az élete végére, most kiállított rajzai nem kevésbé jelentősek, mint a kivételes dinamizmussal megalkotott korábbi, nagy méretű olaj-vásznai. A Szépművészeti Múzeum Michelangelo-termében egy olyan egyedi összjátéknak lehetünk tanúi, amely a világ bármelyik nagy múzeumában ritkaságszámba megy, megadva annak a lehetőségét, hogy végigjárjuk mind az egyetemes művészettörténet, mind pedig egy kivételes kortárs művész saját életének történetét is.