A száraz november harmadik hétvégéjét ismét egy komorabb hangvételű poszt nyitja, és ebből valószínűleg többen kitalálták, hogy a mai bejegyzés főszereplője a 20. századi orosz zene előfutára, Mogyeszt Muszorgszkij (1839-1881) lesz.
A kis Mogyeszt tehetséges zongoristaként indult, apja azonban másként gondolta a dolgot, és katonai pályára küldte fiát. Muszorgszkij itt sem tétlenkedett, hiszen több más hasonló sorsú zeneszerzővel is megismerkedett, később többek közt ezzel a körrel együtt alapították meg az „Orosz Ötöket”. Apja és anyja halála után állandó anyagi gondokkal küzdött, hivatalnoki posztokat vállalt, azonban fékezhetetlen természete, valamint igen korán kialakult alkoholizmusa miatt egy állásban sem tudott sokáig megmaradni. Gyenge idegrendszere és epilepsziás rohamai állandó gondot jelentettek, és mind anyagi, mind egészségügyi gondjai elől az alkoholba menekült. A végső összeomláshoz az is hozzájárult, hogy egyetlen befejezett operája, a Borisz Godunov viszonylag hamar nagy sikert hozott számára, amit élete végéig nem tudott túlszárnyalni állandó frusztrációt okozva ezzel magának.
Az 1880-as évekre Muszorgszkij állapota teljesen leromlott, barátai és zeneszerzőtársai pedig lassanként elhidegültek tőle. A kegyelemdöfést az adta meg, hogy összeférhetetlensége miatt végül hivatalnoki állásából is elbocsájtották, ekkor a kétségbeesett komponista egy barátjának ezt mondta: „nincs más hátra, mint koldulni”.
Egy héttel 42. születésnapja után hunyt el, a leghíresebb róla készült festmény nem sokkal halála előtt készült: egy zilált hajú, vöröslő orrú, megtört ember portréja.
Zárásként pedig mi más következhetne, mint mai napig legnépszerűbb alkotása az Egy kiállítás képei:
