Első pillanattól hálás a felkérésért, e hosszú évek óta tartó szellemi, zenei, színházi kalandért. Jóllehet már számos munka, alkotás köti az OPERÁ-hoz, máig kívülállónak tartja magát. „De lehet, hogy éppen ezért esett rám a választás” – mondja a maga kakukktojás státuszáról M. Tóth Géza filmrendező, a Ring, Wagner tetralógiájának színpadra állítója, majd hozzáteszi, „kockázatos kísérlet, de remélem, hogy a közönség megelégedésére szolgál”. Az istenek alkonyát május 15-én mutatja be az OPERA.
– Tekintettel arra, hogy a Siegfried bemutatója óta öt év telt el, elevenítsük fel a megszakított, de idén végre kiteljesedő Ringgel kapcsolatos alapteóriáját…
– A koncepciótervezés már 2014-ben elkezdődött, A Rajna kincsére bő egy évet készültünk, ahogy A walkürre és a Siegfriedre is. Úgy érzem, hogy az interjúkban túl nagy hangsúlyt kapott az előadás társadalomkritikai karaktere, de tény, hogy a Ring-rendezések évtizedekre visszamenően erősítik a wagneri mű ezen vonatkozásait. Anélkül, hogy direkten aktualizálni vagy „szociologizálni” akarnánk, mi is érvényes megoldásnak tekintettük, ha a cselekménysor megjelenítésében a mai világunk társadalmi rendszere, hierarchiája is tükröződik. Mai alatt értve Wagner és a tetralógia születésének korát is. A tőkés, avagy fogyasztói társadalmat – nagyon leegyszerűsítve – a folyamatos többet-akarás, a megelégedettség hiánya jellemzi.
Immár nem az elég a legfőbb érték, hanem a még több, de ennek hajszás akarása állandó kielégületlenséget, megelégedetlenséget vonz magával.
Ez a kontraszt a Ringben is hangsúlyosan megjelenik. Legnyilvánvalóbban talán abban a két találkozásban, amikor Erda – mindkétszer hiába – figyelmezteti Wotant, hogy az az önpusztító és másokat is kizsigerelő küzdelem, amelyet a világára kényszerít, szükségképpen teljes pusztuláshoz fog vezetni.
– Többféle műfajban tevékeny alkotóként mik voltak a fő szempontjai a színpadra állítás módját és technikáját illetően?
– Bármit csinálok, legyen szó filmről, kiállításról, könyvillusztrációról, színpadi produkcióról, az a legfontosabb számomra, hogy az adott produkció „használható legyen”, érdemben el tudjon jutni a befogadóhoz, a közönséghez. Az operaműfajnak nagyon heterogén a közönsége, így egy ilyen előadásnak sokféleképpen kell tudni működni. Szólnia kell a Wagner-rajongókhoz, akik az egész Ringet betéve tudják, van összehasonlítási alapjuk, sokszor látták-hallották már; de ott vannak a műfajjal barátkozók, a fiatalok is, vagy azok a bel- és külföldi turisták, akik az Operaház megtekintését kötelező programjukba iktatva „véletlenül” A Nibelung gyűrűje valamelyik darabját kapják.
A rendező akkor jár el jól, ha munkája megkönnyíti, hogy az adott mű a lehető legszélesebb közönségréteghez el tudjon jutni. Nagyon fontos, hogy a rendezői szándék megvalósítása ne jelentsen indokolatlan nehézségeket az énekeseknek, hiszen mégiscsak ők hordozzák a legnehezebb terhet az előadásokon. Ahhoz, hogy a legtöbbet tudják kihozni magukból, jól kell magukat érezniük a szerepükben. Ugyanakkor Wagner: Gesamtkunstwerk, ahol mindennek célja, jelentősége és érvénye van. Legyen szó az instrumentális és a vokális zenéről, látványról, színészi játékról, az estéről estére olajozottan működő színpadtechnikáról, a fényekről…
Kialakítottunk egy stílust és hozzá technológiát: több projektor segítségével, a színpadon elhelyezett áttetsző felületekre vetítve a tetralógia közel tizenhat órányi játékideje alatt egy folyamatosan áradó, mozgó képi világot teremtünk az énekesek köré. Különböző „intenzitású” épített díszleteket is használunk, mennyiségük és méretük az említett társadalmi hierarchia „magassága” vagy „mélysége” szerint változó. A Walhallában alig látunk épített elemeket, Hunding közegében több a hasznos holmi, Niebelheimben, Alberich birodalmában, vagy Mime körül pedig már halomban állnak a kézzelfogható, többnyire hasznavehetetlen dolgok. A vetített közeg ideologikusabb, az épített díszlet a tárgyit, az anyagit hangsúlyozza.
– A Ring animációs részét úgy képzeljük el, mint egy előre elkészített tizenhat órás „kész” műalkotást?
– Nem egészen, ugyanis a vetítést minden alkalommal helyben szinkronizáljuk a zenéhez. Eredendően főleg filmmel foglalkozom; korábban is szívesen alkalmaztam vetített mozgóképet színpadi munkáimban. Amikor 1998-ban megnyílt a Trafó, XYZ címmel került színre Mándy Ildikó koreográfiájával egy három-projektoros rendezésem. A Müpa átadása után, 2005-ben Kocsis Zoltánnal és a Nemzeti Filharmonikusokkal együttműködve egy mozgóképes-szimfonikus Csodálatos mandarin előadást rendeztem, és vetítettem a produkcióhoz kitalált animációkat. 2013-ban pedig az Operaházban Bach Máté passiójához készítettünk „kinetikus tipográfiát”. Ott és akkor is minden este a zene tempójához és hangulatához igazítva jelenítettük meg a képi anyagot. Ugyanez történik a Ring esetében is.
– Az Operaház felújítása miatt Az istenek alkonya bemutatója idén májusra tolódott. A kényszerszünet ideje alatt lezajlott világesemények befolyásolták önt? Változtatott valamit a koncepció „aktualitásain”?
– Logikus egységben gondolkodtunk, így már 2014-ben tudtuk, mit szeretnénk a Ring utolsó darabjával, Az istenek alkonyával is. A látvány- és díszlettervek, az előadás struktúráját kirajzoló „grafikonok” nagyrészt megvoltak. A végső látványtervek persze akkor még nem készültek el, de a színpadkép és a vetítés koncepciója összeállt. Az is, hogy bizonyos elemei mennyire legyenek tényszerűek vagy inkább asszociációkra alkalmasak. E vizuális leitmotivok a zenei vezérmotívumokhoz hasonlóan végigkísérik a tetralógiát. Igyekszünk elérni, hogy a képi ikonográfia hasonlóan sokrétű legyen, mint a wagneri zene. Mindez dramaturgiai pontosságot és következetességet igényel.
Attól nagyon ódzkodtam, hogy az emlegetett társadalomkritikai aspektuson túl direkten belevonjak a Ringbe bármiféle aktuális társadalmi jelenséget.
Nem szeretnék a koronavírus járványra utalni szájmaszkos, gázálarcos figurákkal; nem akartam unatkozva szelfiző-csetelő isteneket vagy új hazát kereső, sodródó menekülteket ábrázolni. Kézenfekvő lenne, de olyanfajta világégésben és árvízben sem gondolkodtam Az istenek alkonya végén, amelyekre ökológiai katasztrófaként asszociálhatnánk. Csapda, zsákutca volna, amit tudatosan kerültem. Ez a fajta „nyelv” távol áll az én színházi ethoszomtól. És ami fontosabb, azt hiszem, Wagnertől is idegen.
– Visszatérve a Ring mának szóló üzenetéhez, az emberiség – vagy emberségünk – tragédiájára. Azt mondja tehát, hogy az elég helyett a több akarása az „alkony”, földi végünk legfőbb oka?
– Wagner tetralógiája egy kísérletet láttat: mi történik akkor, amikor az anyagi – és az általa elért, mások feletti – hatalom, uralom lesz az értékmérce. Illetve amikor ez válik modellé a társadalom számára. Kiderül, hogy ebben a rendszerben szinte minden megbicsaklik: a munka nincs megfizetve, a nyomorultak még kizsigereltebbek, a vendégjog már nem szent, a jogfosztottnak nem jár jogorvoslat, a vérszerződéssel megpecsételt barátság megcsúfoltatik, a szerelmet manipulálják, a lehetséges szabadítók, a „megváltó megváltottak” – gondoljunk Siegmundra, Siegfriedre, Brünnhildére – elárultatnak, és a bölcs tanácsára sem kíváncsi senki… Archaikus, mindannyiunk számára elemien fontos értékeink rendre mellőződnek abban a modellben, ahol a fő érték nem az elegendő, hanem az egyre több. Számomra e nagy műnek ez a legérdekesebb, leglényegesebb üzenete.
