Hogyan derül ki egy emberről, hogy jó döntéseket hozott hetven év alatt? Az egyik válasz erre biztosan az, ha hosszú évtizedek után sem múlik benne a lelkesedés valami vagy valaki iránt. Ha nincs az a fájdalom, izgalom, félelem, fáradtság, ami letéríti a pályájáról. Ha a megkezdett úton haladva lassabban öregszik. Akkor talán – bizonyos értelemben – a halhatatlanság is elérhető.
Pongor Ildikó neve egybeforrt az általa választott úttal, és olyan friss lelkesedéssel beszél a múltról és a jelenről, hogy neki elhinnénk még azt is, hogy csak az út felénél tart. Nehéz belátni, de idén ünnepli 70. születésnapját, a Magyar Állami Operaház pedig balettgálával ünnepli őt június 24-én, ezzel köszönve meg a tőle kapott sok-sok évet. Merthogy karrierútjának hossza ritkaságszámba megy, ötvenegy évesen még Sisi szerepét formálta a színpadon. Pedig – ahogyan másokat sem – őt sem kímélte az élet, de veszteségei elviselésében nagyban segítette, hogy azt csinálhatta, amit a legjobban szeretett.
Izmos, atletikus alkata gyerekkorától saját alapanyaga volt, szobrászként tökéletesre formálta, kezdve azzal, hogy kiegyenesítette befele álló lábait. Elhivatottságát jól jelzi, hogy az Állami Balettintézet elvégzése után egyből Szentpétervárra ment, hogy Vaganova tanítványánál első kézből tanulja meg a technikát. Sokat jegyzetelt, minden tudást magába szívott és nem a honvágyra vagy a képzés kemény szigorára koncentrált. Pedig nem lehetett könnyű, ahogyan később az sem, hogy háromgyermekes anyaként minden nap vállalta a hosszú próbák, gyakorlatok okozta fáradtságot, a külföldi turnék miatti távolságot, messzeséget. Mindezek eredményeként 2023-ban elmondhatja magáról, hogy bejárta a világot, Oroszországon kívül a Wiener Staatsoper rendszeres vendégművésze, Stockholmban vezető szólista volt, de vendégszerepelt az Amerikai Egyesült Államokban, Japánban, a Távol-Keleten, Mexikóban, Dél-Koreában, Hongkongban, Kanadában és Tajvanon.
Dolgozott a táncművészet legnagyobb alakjaival, Nurejevvel, Béjart-ral, valamennyi klasszikus és neoklasszikus balettmű szólószerepét eltáncolta. Mégis, elbeszéléseiben mindezek egy könnyed sztorinak tűnhetnek, mert Pongor Ildikó természetessége azt tükrözi vissza: ő egyszerűen csak elég jól akart forogni, magasra ugrani, pontosan érkezni. Ennek igazolásául a mai nézők is visszanézhetik azokat a fekete-fehér képeket, amiken szoborszerű, kidolgozott testével áll mozdulatlanul vagy belepillanthatnak azokba a videófelvételekbe, ahol teljes átéléssel táncol.
Jóllehet az örökös pliék, passék, fouették megállíthatatlan körforgásában élő balerina fejében a szerepek megformálása volt életútjának célja, azonban az úton való elindulásától eltelt több mint ötven év alatt számtalan elismeréssel gazdagodott: Liszt Ferenc-díjas, Érdemes művész, Kossuth-díjas, Kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének birtokosa, a Magyar Állami Operaház Mesterművésze és Örökös tagja.
Pongor Ildikó, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja gyakorlat- és próbavezető balettmesterként halad tovább pályáján, tudását, rendkívüli tapasztalatát közvetlenül adja át az ifjú művészeknek. Örökké ugyanazon az úton maradva személyével, lelkesedésével közvetíti azt is, hogyan hozzunk jó döntéseket. Mint mondja, a színpadon nincs más lehetőség, bele kell halni. Talán éppen ez a halhatatlanság titka?