Takamori Miyuról két dolog biztosan elmondható: az egyik, hogy jókedve őszinteséggel párosul, a másik, hogy kiválóan beszéli a magyar nyelvet, holott csak 2018 óta tagja a társulatnak. A tavalyi évadtól hivatalosan is grand sujet-ként táncoló művésszel – aki a 2022/2023-as szezonban a Magyar Nemzeti Balett Kamaraművésze cím birtokosa –, a kezdetekről, a mélypontokról és a jövőbeli szerepálmokról is beszélgettünk.
– Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy Kamaraművész lettél?
– Leírhatatlan boldogságot éreztem. Természetesen, amikor fiatal korom ellenére grand sujet-nek választottak, szintén meghatódtam. Nekem ez óriási elismerés. A grand sujet azt jelenti, hogy bár kartáncos vagyok, karakter- és főszerepet is kaphatok, azaz egyedül táncolhatok a színpadon. Kartáncosként figyelni kell, hogy egyszerre mozdulj, a sorból sem lóghatsz ki, egy nagyobb szerepnél vagy összetettebb karakternél pedig a sok próba, a hatalmas koncentráció jelenti a kihívást. Nagy álmom vált valóra azzal, hogy egy neves külföldi operaházban főszerepet táncolhatok. Mária hercegnő gyerekkori vágyam volt, de minden várakozásomat felülmúlta, hogy az Anyegin Olgáját és a Párizs lángjai Jeanne-ját is megformálhattam már.
– Ha visszakanyarodunk a gyermekkorodhoz, honnan ered a balett iránti szereteted, és később hogyan sodort az élet Európába?
– Eredetileg műkorcsolyázó akartam lenni, de a közelünkben sajnos nem volt jégpálya, és drága is lett volna. Édesanyám azt javasolta, hogy inkább balettozzak, mert az egyszerűbb, kézenfekvőbb, és ott is táncolhatok, csak épp nem a jégen. Hét éves voltam, amikor elvittek egy táncstúdióba, de az első évben nem kedveltem a balettet, mert kitartóan korcsolyázni szerettem volna. Aztán valahogyan, szépen lassan kialakult a szenvedélyem iránta.
Magyarországra úgy kerültem, hogy tizennégy éves koromban részt vettem egy balettversenyen Japánban, ahol a Magyar Táncművészeti Egyetem akkori igazgatója vendégórát tartott nekünk. Ő volt az, aki Magyarországra invitált és felajánlott nekem egy féléves ösztöndíjat az itteni egyetemre. Japánban sajnos nem olyan támogatott a balettkultúra, mint Magyarországon, nincsen olyan jó balettiskola, sem balettegyüttes. Ennek az az oka, hogy Japánban inkább a tradícionális, nemzeti tánc van előtérbe helyezve, a balett idegen kultúrához kötődik. Természetesen vannak, akik nagyon szeretik és megnézik, de egyértelműen más pozícióban van, mint Magyarországon. Ezért is szerettem volna külföldön kipróbálni magam.
– Meglepően jól beszélsz magyarul. Ez annak is köszönhető, hogy azonnal beleszerettél az országba?
– Hogy őszinte legyek, az első három hónap maga volt a katasztrófa. Alig tudtam angolul, magyarul pedig egyáltalán nem, és ez ijesztő volt. De az évfolyamtársaim nagyon kedvesek voltak, minden nap tanítottak nekem egy új szót. Fogták a japán szótárt, kikeresték az adott szó jelentését, és ezzel napról-napra, hétről hétre rengeteget segítettek, szépen lassan elsajátítottam a nyelvet. Hétvégén pedig diákjeggyel néztem meg az Operaházban a darabokat.
Japánban egy kis balettiskolába jártam, ahol évente maximum egyszer van előadás. A művészek egyetlen koreográfiát tanulnak egy évben, nincs akkora változatosság, mint itt. Magyarországon sok produkció fut, széles a repertoár és nagy az érdeklődés. A nézők lelkesednek a balett iránt, és a tetszésüket ki is fejezik, az öltözőben is sokan gratulálnak. Kis idő alatt megszerettem az országot és úgy döntöttem, hogy maradok, és itt diplomázom. Leírhatatlan érzés volt, amikor utolsó évben, a képesítővizsga után Solymosi Tamás balettigazgató úr szerződést ajánlott nekem. Azonnal igent mondtam!
– Ha jól tudom, a diplomád megszerzését megelőzően is már azt mondták „készen vagy” a színpadra.
– Tizenhét-tizennyolc éves voltam, amikor elhangzott, hogy elkezdhetem a táncos karrierem. De akkor még nagyon fiatalnak éreztem magam, és fontos volt számomra a diploma. Végig akartam csinálni az egyetemet, hogy papírt szerezzek arról, amihez értek, és ha bármi történik, esetleg lesérülnék, akkor is találjak munkát. Nem beszélve arról, hogy a táncos karrier köztudottan rövid, ezért muszáj volt abban is gondolkodnom, hogy utána milyen irányba indulnék.
– A lausanne-i versenyen is részt vettél és végül a középdöntőben végeztél. Hogyan élted meg?
– Sokkoló élmény volt. Magyarországon szinte mindig én voltam az első az évfolyamban. Mellbevágott, hogy a világ minden tájáról érkezett táncművészek mennyire ügyesek, ráadásul magasabbak voltak, mint én. Díjat nem kaptam, és az utolsó körbe már nem jutottam be. Igaz, a versenyzés mellett minden nap balett- és moderntánc-tréningen vettünk részt, így tapasztalattal kétségtelenül gazdagodtam. De elbizonytalanodtam, csalódásként éltem meg. Visszatérve Magyarországra azonban folyamatosan kaptam a jobbnál jobb szerepeket, és a régi közegben ismét rájöttem, mennyire szeretek táncolni.
– A Vaganova Balettakadémiától egyéves ösztöndíjat kaptál.
– Hasonló élményben volt részem. Itt is nagyon vékony, magas lányok tanultak, szigorú képzés keretein belül. Emlékszem, ebédre és vacsorára is általában lencse- vagy bableves volt egy kis salátával, kenyeret vagy rizst egyáltalán nem ehettünk, gyümölcsöt kaptunk második fogásnak. Mindenesetre magyarázatot kaptam arra, miért olyan karcsúak a növendékek. Mindezek miatt is döntöttem úgy, hogy nem szeretnék ott egy teljes évig tanulni.
– Ha választanod kellene, melyik karaktert érzed magadhoz közelebb?
– A Don Quijote Kitrijét mindenképp, mert pattogós, tüzes, energikus szerep, vágyam, hogy egyszer eltáncolhassam. Nem tartom magam kifejezetten hercegnő típusú táncosnak, így A diótörő Mária hercegnője igazi kihívást jelentett. A játékos, fiatal lány karaktere könnyebben ment, de a kecses, elegáns hercegnő megformálása a koronával, sok fejtörést okozott. A próbán is azt jelezték vissza, hogy egy kicsit Kitrisre sikeredett… Talán a személyiségemből fakad, hogy az erőteljesebb, vadabb, sokszínűbb karaktert könnyebben magamévá tudom tenni. Az egyik nagy szerepálmom vált valóra, amikor eltáncolhattam, de mind technikai nehézségei, mind a hercegnői elegancia megformálása miatt, a mai napig az egyik legnehezebb szerepemnek tartom.
