A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon június 29-én Káel Csaba rendezésében került színre A sevillai borbély, majd az ez alkalomra felfrissített adaptáció szeptemberben az Erkel Színházba költözik. A Művészetek Palotájának vezérigazgatója jóllehet számos műfajban jártas alkotó, elsősorban filmrendezőnek tartja magát. Rossini vígoperáját is filmes szempontból közelítette meg.
„Annak idején Hollerung Gáborral döntöttük el, hogy belevágunk A sevillai borbély előadásába. Régi vágyam volt a megrendezése, az egyik kedvenc operám” – kezdi vonatkozó ars poeticáját Káel Csaba. „A Budafoki Dohnányi Zenekarral, Megyesi Schwartz Lúcia és Szegedi Csaba főszereplésével 2016 augusztusában a Tokaj Fesztiválkatlanban adtuk elő, nem sokkal a Savaria Szimfonikus Zenekarral a szombathelyi Iseumban tartott bemutató után. 2017 februárjában érkezett a Müpába, nemzetközi szereposztással, René Barbera, Bruno de Simone és Pietro Spagnoli közreműködésével.”
Miért épp A sevillai borbély izgatta leginkább a bel canto mester számos komikus és komolyabb örökzöldje közül? „Mert a lehető legszélesebb spektrumban tárja fel Rossini alkotói géniuszát. Az olasz zenés színházi hagyománynak a commedia dell’artéból fakadó vonalát képviseli. Számomra a karakterformálás tekintetében is telitalálat; másik ehhez hasonló remekműve talán a Hamupipőke. Persze nem becsülném alá a Tell Vilmost vagy a Mózest, de A sevillai borbély pimasz humora, az, ahogy Rossini kezeli a zenét, alakítja, nyújtja, variálja a frázisokat, a virtuóz futamokat, kivételes tehetségről árulkodik. A szereplők összetettsége, életszerű volta pedig kiváló lehetőségeket ad egy rendező számára az operaszínpadon.”
Káel Csaba a némafilmek világát megidéző opera olvasatát magyarázva egészen a film (h)őskoráig tekint vissza: „A mozi lényegében »dokumentumfilmekkel« indult; a Lumière-testvérek 1895 decemberében mutatták be legendássá vált rövidfilmjeiket. Már 1896-ban Budapesten jártak és felvették például azt, hogy lovaskocsik hajtanak a Lánchídra. Ezt követte a Méliès-féle »színházfilmezés«, amikor már cselekményt, »színpadi akciókat« rögzítettek, egyre bátrabban használva a mozgókép adta lehetőségeket. Tekintettel arra, hogy a szabadtéren forgatott dokumentumfilmekkel ellentétben a termekben nem volt természetes fény, speciális világításokat alkalmaztak, a színészek arckifejezéseit hangsúlyozva élénk, kontrasztos sminkeket használtak. A kamerákat kézzel forgatták, így a felvétel sebessége nem volt egyenletes. Ebből fakadt az az »akadozás«, lassulás-gyorsulás, amely máig a némafilmek sajátos báját adja.
Úgy éreztem, hogy Rossini humora, témaközelítése jól átemelhető ebbe a közegbe: A sevillai borbély története egy filmstúdióban zajló esti forgatás keretében elevenedik meg. A díszletek kicsit szürreálisak, az expresszionizmust idézik, a jelmezek is elrajzoltak. A nyitány alatt összeáll a stáb, a színpadon két kamera forog. Az előadás egyik poénforrása, hogy a felvett archaizáló, karcos, maszatos fekete-fehér jeleneteket a korszakra jellemző cselekménymagyarázó feliratokkal kísérve időnként megmutatjuk a háttér vásznára vetítve.”
A Margitszigeti Szabadtérin látott produkció koncepciója és kulisszája nem sokat változott az első bemutatóhoz képest, mindössze ráncfelvarrást végeztek, a nagyobb színpadhoz igazították a díszleteket és felfrissítették a kellékeket. Az „újrarendezés” főképp a szereplőket érintette, hiszen a most beállókra kellett szabni az egyes karaktereket. Ez nem volt nehéz, hiszen nagyszerű gárda állt össze. Balga Gabriella, aki annak idején Bertát alakította zseniálisan, most Rosinaként bizonyíthatta kivételes hangi és színészi kvalitásait.
Eddig már több mint ötven operát rendezett Káel Csaba. Számára a filmek is olyanok, mint az operák: van zenéjük, ritmusuk, atmoszférájuk… Úgy tartja, ha Wagner ismerte volna a filmet, biztosan belevágott volna a Gesamtkunstwerk jegyében. Az életet komplexen, pszichológiai dimenziókkal is megragadó zenedrámákhoz hasonlóan a film is összművészet. Ezt a fajta kapcsolatot, „átjárhatóságot” pedig A sevillai borbély színpadra állításával is igyekszik megmutatni.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
