Néhány centiméterrel a föld felett jár, ugyanakkor tudatosan elemzi magát és mindig keresi a megújulás lehetőségét Kovács Gergely, aki az előkelő harmadik helyen végzett az idei Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyen. Kiérdemelte a Papageno különdíját és a közönség is őt találta a legjobbnak. A fiatal zongoraművésszel a versenyről, az ezzel együtt járó stresszről, a megnyíló lehetőségekről és a személyes inspirációkról is beszélgettünk.
– Olga Kern úgy nyilatkozott, hogy ő olyan tehetségeket keresett, akik tudnak újat mutatni és azt az újat nem csupán játsszák, hanem éneklik is a zongorán. Neked ez a gyakorlatban hogyan fogható meg?
– Teljes mértékben egyetértek vele. Én is mindig ezt keresem. Nem egyszerű, hiszen „keretek közé vagyunk szorítva”, mivel követnünk kell a szerző által felállított elvárásokat, illetve alkalmazkodnunk a stílushoz, de én is az a fajta előadó vagyok, aki igyekszik a saját egyéniségét belevinni a darabokba. A gyakorlatban ez kétféleképpen működik. Egyrészt, mint egy színésznek, nekünk is a „szerep” által felkínált lehetőségékeket kell megtalálni és kiaknázni. A zenei gondolatok megformálása, kivitelezése egy eszköztár segítségével valósítható meg: a billentés fejlesztésével, az idők, a dinamikák megfelelő megválasztásával. Egy előadó annál színesebb lesz, minél nagyobb ez az eszköztára. A másik a személyes inspiráció, ami a lélekben történik. Nekem ez általában a saját érzéseim, emlékeim felelevenítése, a darab személyessé tétele, hogy teljes mértékben belőlem szóljon.
– Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszottad a döntőben. Köztudott, hogy a romantikus repertoárban mozogsz a legotthonosabban. Ez, ha versenyzel, jelent valamilyen előnyt?
– Természetesen, hiszen minél közelebb áll hozzám egy darab, annál jobban elő is tudom adni. Ez valószínűleg nem minden esetben van így, de Lisztnél mindenképpen. Nagyon bíztam benne, hogy az Esz-dúrt fogja választani a zsűri, bár az A-dúr is a szívem csücske, de előbbi szerintem teljes mértékben én vagyok. Játszottam klasszikus zongoraversenyeket, Bachot és Sosztakovicsot is, de tény, hogy a romantikus zongorairodalom versenyművei tesznek a lehető legboldogabbá.
– Megfogalmazható, hogy miért alakult ez így?
– Lehet, hogy ez nagyon elvont magyarázat, de tudom, hogy amikor édesanyám várandós volt velem, akkor egy romantikus zongoradarabokat tartalmazó lemezt hallgatott. Szeretném azt hinni, hogy ez a születés előtti élmény szerepet játszott. Az első felvételek, amiket fel tudok idézni, szintén romantikus darabok voltak. Liszt A-dúr zongoraversenye például. Vagy Rachmaninov prelűdjei. És bár nagyon hamar megismerkedtem további korszakok és stílusok zenéjével is, a romantika maradt a középpontban. Ezt diktálja a személyiségem. Néhány centiméterrel mindig a föld felett járok. Mindent nagyon intenzíven élek meg, jót és rosszat egyaránt.
– Korábbi beszélgetésünkben azt mondtad, hogy alapvetően bírod a versenyzéssel járó stresszt, de most közel három év kihagyás után nehéz lesz visszaszokni. Én úgy érzem, sikerült. Hogy zajlott a felkészülés?
– Bírom, máshogy ez nem sikerült volna. Iszonyatos tempóban dolgoztunk, napról napra kellett színpadra állni. A műsor egyre nehezebb volt, miközben a kezdeti erő folyamatosan fogyott. A felkészülési időszak is megterhelő volt, de minden percét imádtam. Alapvetően az volt az elsődleges szempont, hogy egy új utat találjak a gyakorlásban, úgymond kizökkenjek a komfortzónámból. Ezt nem csak a verseny eredményes kivitelezése miatt választottam, hanem az én személyes fejlődésem érdekében is. Valószínűleg a jövőben is ezt kell alkalmaznom majd, ha szintet szeretnék lépni. Úgy érzem, minden tekintetben rengeteget fejlődtem, szakmailag és mentálisan is. Meg kell említenem, hogy olyan segítségeim voltak, ami páratlan. Némethy Attila, György Ádám és Dráfi Kálmán időt és energiát nem sajnálva próbáltak terelgetni a liszti úton. Elmondhatatlanul hálás vagyok nekik emiatt, ugyanúgy, ahogy minden tanáromnak, akik a kezdetektől fogva hittek bennem.
– Közösen ünnepeltetek a dobogósokkal a döntő után?
– Én nagyon szerettem volna, de sajnos mindketten már a gálakoncert másnapján haza is utaztak. Ezen a versenyen fantasztikus zongoristákat ismerhettem, ismerhettünk meg. A kezdettől fogva irtózatosan erős volt a mezőny. Nem lettem volna a zsűri helyében. Az elődöntő és a döntő versenyzői pedig kimagasló előadóművészek és emberek. Büszke vagyok rá, hogy egy színpadon állhattam velük, mind teljes mértékben megérdemlik azt, amit elértek, jó volt velük megismerkedni, együtt nevetni és szurkolni egymásnak is. Nagyon nagy sikereket kívánok nekik az életük során, minden lehetőségük megvan hozzá!
– Mennyiben ad lendületet és persze lehetőséget az, hogy ilyen előkelő helyezéssel végeztél ezen a versenyen?
– Motiváció tekintetében kevés erőteljesebb dolog van ennél. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ekkora erőt magamban, mikor éreztem ennyire, hogy élek. Lehetőségek tekintetében pedig már most annyit látok, amennyit még sosem láttam így egyszerre, de remélem, hogy ez a továbbiakban is így fog alakulni. Ezeket a versenyeket alapvetően nem a díjazásért csináljuk. Természetesen csodálatos dolog az elismerés, és az, ha visszajelzést kapunk, hogy amit csinálunk, az jó, de a fő oka az, hogy szeretnénk mindannyian érvényesülni ezen a rendkívül nehéz pályán. Millió példát láttunk arra, hogy olyanokból lesznek, nagy, világjáró művészek, akik sosem nyertek versenyen és arra is, hogy rangos díjakat nyert művészek nem tudták végül felépíteni a szakmai életüket. Semmire nem garancia a verseny, de egy módja annak, hogy megismertessük magunkat a szélesebb közönséggel. Én nem szeretnék mindenáron ünnepelt sztár lenni, egyszerűen a pálya, a szakma szerelmese vagyok.
– Szerinted mi az, ami a te erősséged zongoristaként? Le tudnád objektíven írni a stílusodat, el tudod helyezni magad a zongoristák térképén?
– Az erősségeimet nem szeretném megítélni, biztos, hogy vannak, akik nem értenének egyet velem. A stílusom pedig még mindig alakul. Ahogyan erről már volt szó, a romantika a repertoárom alapja. Ezt mindenféleképpen szeretném használni, bővíteni, amennyire csak lehet. Közel állnak hozzám a 20. századi zenék is, szívesen játszom őket. Alapvetően szerintem az a stílusom (és lehet, hogy az erősségem is), hogy olyan darabokat igyekszem játszani, amelyeknek az első hangjától az utolsóig minden részét élvezem és szeretem. Kellett sokszor olyan műveket előadnom, amiket nem szerettem, nem élveztem. Ilyenkor ez a közönségnek sem jó, márpedig ez a műfaj arról szól, hogy együtt élünk hárman, a zongora, a közönség és én.
– A közönség díját is kiérdemelted. Érezted a végig rád irányuló figyelmet, drukkolást? Vagy ilyenkor alapból kizárod a külvilágot?
– Ez volt talán az egész versenynek a legcsodálatosabb része. Újra rá kellett jönnöm, hogy olyan emberek vesznek körül, akik páratlan szeretettel és odaadással vannak irántam. Én egy nagyon lojális ember vagyok, és így érzek Magyarország, illetve Budapest iránt is. A hazai közönség nagyon inspiráló a számomra, végig éreztem részükről a biztatást, az erőt és a pozitív energiákat. Ezt szerintem egyébként lehetetlen lett volna kizárni, még akkor is, ha megpróbáltam volna. Hiba is lett volna. Elképesztően szerencsés vagyok, hogy ilyen emberek vannak körülöttem, hálás vagyok mindenkinek.
– Most fogsz azért pihenni, vagy rögtön beleveted magad a koncertezésbe?
– Egy pár napot muszáj, nagyon kimerült vagyok, de utána folytatom. Az Orion Trióval utazunk Barcelonába, ahol a Palau de Musica Catalunya-ban játszunk, majd szólóestjeim lesznek Magyarországon az ősz folyamán, illetve egy római koncert is szervezés alatt van. Az elmúlt másfél év a vírushelyzet miatt iszonyatos volt, én (szerintem minden előadóművészhez hasonlóan) a színpadon élek a legjobban, és ennek a megvonása hatalmas törés volt számomra. Nagyon nehezen viseltem, nem tudtam magammal mit kezdeni. Az, hogy most előreláthatólag rengeteg munkám lesz, olyan izgalommal tölt el, amit nagyon régen nem éreztem. Emellett pedig a Zeneakadémia doktori iskoláját kezdem most, itt szintén komoly feladatok várnak rám, amiket már nagyon várok.
