Sándor Csaba 2015-ben tűnt fel Erwin Schrott partnereként a Magyar Állami Operaház színpadán, és azóta szerepek sorát énekelte, legutóbb Marcellóként ugrott be a Bohéméletbe. Amellett, hogy a fiatal bariton a Kolozsvári Magyar Opera szólistája, a Bajor Állami Operaházban több alkalommal is fellépett már, beszélgetésünk idején pedig a drezdai Semperoper Traviata előadásában mutatkozik be. Sándor Csabával külföldi tapasztalatai mellett erdélyi gyökereiről, az énekesi pályáról és a Melis György-díjról is beszélgettünk, amit 2023 őszén kapott meg.
– Most debütáltál Drezdában Douphol báró szerepében. Milyen élményeket szereztél a próbafolyamat során?
– Egy meglévő előadásba álltam be vendégként, a premier 2022 októberében volt. Nagyon pozitívan éltem meg a próbákat, mindenki végtelenül kedves, és nagy odaadással dolgozik. Számomra egészen lenyűgöző, hogy a főszerepet éneklő szopránnak, Zuzana Markovának ez már a 16. rendezése, mégis olyan alázattal és profizmussal áll hozzá, amit ritkán látni. Alekszej Markov Germont-alakítását öröm figyelni és hallgatni. Örülök, hogy két előadás között van időm gyakorolni és megnézni a várost.
– Több alkalommal énekeltél már külföldön. Mi az, amit hazahoznál kintről, és mit szeretsz jobban itthon?
– Azt nagy előrelépésként éltem meg, amikor 2015-ben először énekeltem a budapesti Operaházban, és azóta rendszeres meghívott vagyok. Drezdában most először énekeltem, jelenleg pedig a müncheni operaházzal készülök egy hongkongi turnéra. Minden egyes új produkció és új társulattal való közös munka gazdagítja az ember tudását, eszköztárát.
Ez a szakma a folyamatos tanulásról szól. Például egy külföldi nagy operaházban a világ legjobb énekeseivel lehet kapcsolatba kerülni, tőlük tanulni, szakmai beszélgetéseket folytatni velük.
Sokszor nem is az a kérdés, hogy mit hoznék haza, hanem hogy mit vinnék magammal. Például amikor az Operaházzal turnéztam Ázsiában, nagyon hiányzott a magyar szó, a népzene és a finom hazai ételek, a paprikás vagy a töltött káposzta.
– Amiket említesz, azok gondolom, elsősorban az erdélyi életed részei. Milyen gyakran tudsz hazautazni?
– Amikor csak tehetem, hazamegyek Csíkszentsimonba. Nagyon szeretem Erdélyt, a családomat, a szüleimnek köszönhetően van ott házam is. A kertben áll több almafa, amiket még együtt ültettünk a nagyapámmal és a bátyámmal, tavaly először készítettünk pálinkát a termésükből.
Bár szeretem a munkámat, sokszor hiányzik az otthonom. Szeretnék tenni azért a közösségért, ahonnan jövök, akik rengeteg szeretetet adtak nekem. Ha elbizonytalanodtam, mindig volt valaki, aki vállon veregetett, biztatott, hogy menjek tovább. Néha nehéz az énekesi lét, hiszen az ember sokat van távol a szeretteitől. Többször előfordult, hogy nem tudtam elmenni egy esküvőre vagy egy temetésre a fellépéseim miatt.
– Melyek voltak eddig azok a pillanatok, amelyekért megéri a pályán lenni?
– Ha kiráz a hideg éneklés közben a zene szépségétől, vagy amikor egy emelkedettebb pillanatban érzem a közönség figyelmét és a zenei csendek súlyát. Decemberben például hatalmas élmény volt, amikor a Bohéméletben énekeltem, és a szüleim is eljöttek meghallgatni az előadást. Vagy említhetném azokat a pillanatokat is, amikor az ember lenéz a zenekari árokba, és rámosolyog a karmester, mert jól sikerült egy adott frázis.
Hasonlóan öröm az is, ha olyan tekintélyektől kapok dicséretet, mint Vladimir Jurowski, a magyarok közül Szinetár Miklós vagy Kovács János.
Előadás után sokszor ismeretlen emberek is elmondják vagy írnak nekem, hogy mennyire tetszett nekik. Szép példa erre, hogy amikor az ünnepekre hazamentem Székelyföldre, a karácsonyi mise után hátrafordult egy néni, és így szólt: „egész végig rázattál a hideggel”. Hirtelen azt sem tudtam, mit válaszoljak. Ezek a pillanatok feltöltik az ember lelkét.
– Tavaly ősszel egy szakmai elismerést is kaptál, az Operaház neked ítélte oda a legszebb magyar kiejtésért járó Melis György-díjat. Hogyan motiválnak téged ezek az elismerések?
– Melis György követendő példa számomra a szövegmondása, a színpadi jelenléte miatt. Ugyanilyen Svéd Sándor vagy az Erdélyben született Palló Imre is. A díj meglepetésszerűen ért, nagyon jólesik, hogy odafigyelnek és számítanak rám. Egyben felelősség abból a szempontból, hogy méltó legyek rá. Ha egy előadás után a tükörbe nézve úgy érzem, ma is megtettem a tőlem telhetőt, akkor megnyugszom. Sokáig kételkedtem abban, hogy ez az én utam.
– Mi a legnagyobb veszély, ami egy fiatal énekesre leselkedhet?
– Szerintem az, ha valaki elbízza magát, ha azt hiszi, hogy ő már készen van, nem fogad el tanácsot és nem tanul tovább. A másik véglet pedig, amikor egy énekes nehezebben bontakozik a színpadon. Hiszen ahhoz, hogy egy karakter hiteles legyen, minden este meg kell mutatni valamit a lelkünkből, ami nem feltétlenül egyszerű. Ez olyan szakma, amit szerintem nem lehet félgőzzel csinálni. Meg kell halni jelképesen a színpadon.
– Milyen fellépéseid lesznek az évad további részében?
– Nagyon boldog vagyok, hogy visszahívnak Münchenbe, hiszen a világ egyik vezető operaházáról van szó. Tavaly a Háború és békét, amiben én is részt vettem, az év operaelőadásának választották. A drezdai Traviatát követően és a müncheni Bajor Állami Operaház turnéja után Kolozsvárra megyek. A Carmenben Escamillo szerepét éneklem, és utána elkezdem próbálni a Manon Lescaut-ból Lescaut szerepét, ami egy új bemutató lesz Kolozsváron. Az évad végén pedig a Székelyfonóban fogok szerepelni Budapesten.
– Van-e olyan szerep, amit egyszer mindenképp szeretnél majd énekelni?
– Mindig az a darab a legfontosabb, amivel éppen foglalkozom, de például a Toscából Scarpia szerepének nagyon örülnék majd. Régebben Figaro és Don Giovanni voltak a szerepálmaim, amelyek azóta megvalósultak. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert azzal foglalkozhatok, amit szeretek, és ezt a Covid óta még jobban értékelem. Igyekszem a hangomnak és a karakteremnek megfelelő felkéréseket elfogadni, és folyamatosan fejleszteni magam. Most is járok énektanárhoz és korrepetitorhoz, és külföldön anyanyelvi coachokkal is együtt dolgozom, hogy a tudásom legjavát tudjam adni estéről estére.
