Ahogy arról mi is beszámoltunk, Török Levente lesz a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője a 2024/25-ös évadtól. A fiatal dirigens eddig Németországban élt, ahol többek között az ulmi színház és a Mecklenburgi Állami Színház első karmestereként dolgozott. A hazai szimfonikus zenekarok zömét vezényelte már, és a Magyar Állami Operaházban is visszatérő vendég. A művészt elsősorban új feladatáról és közeli terveiről kérdeztük, de szóba került az is, hogy milyen hatással volt rá Sir Simon Rattle vagy Teodor Currentzis.
– Nemrég voltál Madridban vezényelni. Hogyan kaptad a felkérést, és milyen tapasztalatokkal jöttél haza?
– 2021-ben Valenciában megnyertem egy karmesterversenyt, és a díj részeként kaptam felkéréseket spanyol zenekarokhoz. A Spanyol Állami Rádió és Televízió Zenekara egyike a legjobb spanyol zenekaroknak, komoly történelemmel és fantasztikus muzsikusokkal. Nagyon vártam tehát a közös munkát, főleg azért, mert Bartók Concertója is a műsoron volt. Hála Istennek, a zenekarral hamar egymásra találtunk, és azt éreztem, hogy végül szárnyakat adtunk egymásnak. A koncertből készült rádió- és tévéfelvétel is, ami egy fiatal karmesternek különösen fontos, hiszen plusz megjelenési felületet biztosít. Meghatott, hogy a madridi magyar nagykövet asszony is tiszteletét tette a koncerten. Az utóbbi idők szakmai élményeinek (is) köszönhetően különlegesen a szívemhez nőttek a spanyol emberek.
– A következő évadot a Miskolci Szimfonikusok művészeti vezetőjeként kezded. Hogyan kerültél kapcsolatba a zenekarral?
– A Müpa Felfedezések című bérletében vezényelhettem először a Miskolciakat 2023 elején. Ez a koncert olyan jó érzést keltett mindkét félben, hogy már a következő szezonban visszahívtak engem. Decemberben Szűcs Máté brácsaművész közreműködésével vezényeltem ismét az együttest, és ez a jó érzés csak hatványozódott, így felmerült a zenekar részéről a kérdés, hogy mi lenne, ha a közös munkát új szintre emelnénk. Én alapvetően nyitott voltam ezt illetően, még akkor is, ha akkor még nem feltétlenül így terveztem a jövőmet. Ezek után viszont olyan szeretetet és bizalmat mutatott az együttes felém – leginkább azzal, hogy történelmileg is példátlan százalékban szavaztak rám –, hogy a hivatalos felkérésükre végül már nem lehetett nemet mondani…
– Eddig a Mecklenburgi Állami Színházban dolgoztál első karmesterként. Mennyiben változtatja meg az életedet az új állás?
– Gyökeresen megváltoztatja az életemet, mivel a németországi állandó állásomat feladom Miskolcért. Lépcsőzetesen próbálom építeni a szakmai életemet, tehát, ha végre eljött a pillanat és egy együttes művészeti vezetését elvállaltam, akkor igyekszem nem abba a hibába esni, hogy túlvállalom magam. Szeretnék minél jobban jelen lenni az együttes életében, a napi rendszeres munkában, ami egy másik állással közösen nem megy.
A változás másik pontja, hogy nemrég Bécsbe költöztem, ahová egyetemre jártam, és ahová mindig is vissza szerettem volna térni. Bécs évszázadok óta a kultúra és a komolyzene egyik legfontosabb központja. Hiszem, hogy ha fél lábbal kint vagyok Nyugaton, fél lábbal pedig otthon vagyok, akkor a meglévő nyugati karrieremet is tudom építeni, és a – most már – saját együttesem útját is kellő mértékben tudom egyengetni.
– Hány koncert vezénylését jelenti számodra az új évad?
– A tizenkét bérletes koncertből négyet, illetve ezeknek az ismétléseit fogom dirigálni. Emellett van egy kamarabérletünk is, amiből szintén vállaltam koncertet. Azt gondolom, ez egy jó arány, különösen azért, mert nemcsak nekem kell új gondolatokat, perspektívát adni a zenészeknek, hanem azoknak a vendégművészeknek is, akik az én felkérésemre jönnek majd Miskolcra.
– Milyen vendégművészeket hívtál meg?
– Nagy büszkeség számomra, hogy eljön hozzánk Rico Saccani, aki hosszú ideig az Operaház első vendégkarmestere volt, és a világ legjobb operaházaiban fordult meg. Egy venezuelai, idősebb karmester, Carlos Riazuelo is vezényel majd nálunk, aki évtizedekig tanított Amerikában. Ő egyrészt teljesen új személyiség lesz a zenekar számára, másrészt olyan extra edukatív képességekkel rendelkezik, ami biztosan pluszt ad majd a zenekarnak.
A szólisták között is olyan művészeket sikerült elhívni, akik az én szívemet is büszkeséggel töltik el. Többek között Gyenge Tibor, a Drezdai Staatskapelle koncertmestere játssza majd a Brahms-hegedűverseny szólóját, illetve a milánói Scala koncertmestere, Francesco De Angelis is elfogadta a meghívásunkat.
– Milyen irányba szeretnéd elvinni a zenekar repertoárját, és ebből mi az, amit már az első évadban meg lehet valósítani?
– Ez nehéz kérdés, mert a zenekar nagyon komoly tradíciókkal bír, és a közönségnek is vannak igényei, melyeket jó, ha kiszolgál az ember. Mivel én eddig Németországban éltem, egy picit talán másképp látom az életet, a repertoárt és a műsorszerkesztést is. Mivel az opera berkeiben nőttem fel, adná magát, hogy becsempésszem ezt a műfajt is. Ezzel egyelőre csínján bánnék, mert Miskolcnak van jól működő színháza is, külön zenekarral, ahol Cser Ádám a nagyszerű főzeneigazgató. Szeretném ezt és őt is tiszteletben tartani, függetlenül attól, hogy egyébként mennyire szívesen vezényelnék operát. Fantasztikus kórusok vannak a közelben, így például az évad elején a nyíregyházi Cantemus Vegyeskarral azért előadjuk Verdi Requiemjét, ami Verdi talán legjobb „operája”. (nevet)
– Más hozzáállást igényel a karmester részéről, ha operát, vagy ha szimfonikus művet vezényel?
– Azt gondolom, hogy ez alapvetően két külön szakma. Az operakarmesterség a résztvevők számából és emiatt a problémák lehetséges halmazából adódóan egy összetettebb dolog. A szimfonikus műveknél csak a zenekar és a karmester van, akik dialógusban állnak egymással. Ott a próbákon nagyrészt rögzül a közös interpretáció. Az opera vagy a színház viszont arról szól, hogy bármikor bármi megtörténhet. Valamelyest ez adja az élő előadások báját, hogy ki nem kényszerített, spontán történések vannak, amik természetesen egy szimfonikus koncert alkalmával is létrejöhetnek, de kisebb mennyiségben. Emiatt eltérő beállítottságot és más adottságokat is igényel a két műfaj. A színházban nemcsak meg kell oldani a váratlan helyzeteket, hanem az az ideális, ha az ember számít is rájuk, és van képessége arra, hogy spontán be tudja építeni őket az előadás folyásába. Én most igyekszem a szimfonikus világban jól megmártózni, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
– Többek között olyan karmesterek mellett dolgoztál, mint például Sir Simon Rattle vagy Teodor Currentzis. Mit kaptál tőlük útravalóul?
– Leginkább a személyiségüket. A nagy karmesterek mindig megmutatják, hogy fel kell vállalnod azt, aki vagy. Currentzis kapcsán felmerülnek aktuálpolitikai kérdések is. Nem minősítve a helyzetet, ő továbbra is azt csinálja, amit eddig csinált. Aki szereti őt, az szereti, aki meg nem, az nem.
Rattle-nél nagyon érződött, hogy pontosan tudja, milyen a zenekarban ülni, hiszen ő ütősként kezdte a szakmát. Egy végtelenül empatikus embert ismertem meg benne, aki megmutatta, hogy milyen gyönyörű, amikor a különböző egyéneket egy közösbe tudjuk összeépíteni. Ez komoly példa egy fiatal számára.
– Milyen koncertek várnak rád a közeljövőben?
– Nyáron Bécs mellett, Gars am Kampban fogok dolgozni egy harmincéves múltra visszatekintő, szabadtéri fesztiválon, amelynek vezetését Clemens Unterreiner, a Bécsi Állami Operaház Kammersängere vette át. Vele az első Wagner-asszisztenciámnál dolgoztam együtt, és azóta is kapcsolatban maradtunk. Nagyon megtisztelő, hogy az első produkciójára, a Szerelmi bájitalra engem kért fel karmesternek. Egy neves rendezőpáros, Carolin Pienkos és Cornelius Obonya jegyzi az előadást, és a szereposztás is világszínvonalú. Az operát tíz alkalommal adjuk elő, így ott töltöm az egész nyarat.
Közben már készülök a miskolci életemre, mert úgy osztottam be a következő szezon műsorát, hogy az első részében különösen intenzíven tudjak dolgozni a zenekarral, az első impulzusok meghatározóak legyenek. Szeptemberben két koncertem is lesz velük: az egyik egy tiszta Mozart-műsor lesz, ahol Kelemen Gáspár hegedül majd. A másik pedig a nagy, szimfonikus bemutatkozó koncertem, amelyen Vajda János Last minute tour című szimfonikus darabja, a Háry János-szvit és a Seherezádé hangzik el. Ezt a koncertet az Olasz Intézetbe is elhozzuk majd, mert fontosnak tartom, hogy a budapesti közönség is egyre inkább tudomást szerezzen az építkező zenekarról. Ahogy az élet más területein, itt is hangsúlyozni kell, hogy Magyarország nem csak Budapestből áll, vidéken is rengeteg érték van.