Visszafordítható folyamat a fiatalok elszigetelődése? Hogy segít ebben a kultúra? Hol találkozik a kortárstánc és az önismeret? Miért fontos, hogy egy kamasz tisztában legyen azzal, mi az a propriocepció, vagy hogy kell imaginálni és vizualizálni és mi a kettő között a különbség? Grecsó Zoltán táncművész a Déryné Program által életre hívott KultUp programról és az eddigi tapasztalatairól mesélt.
– Mi a KultUp program és milyen céllal jött létre?
– Február 14-én indult útjára a KultUp elnevezésű alprogram, amely az első pilot félévben 43 iskolába jutott el, közel 15 000 diák aktív elérésével. A 10 éves előkészítő munkát követően Kis Domonkos Márk vezetésével, a Déryné Program által életre hívott program célja az ország bármely településén élő középiskolás korosztály színházi és művészeti élményhez juttatása, hogy ennek köszönhetően aktívan részt vegyenek az értékalapú művészi fejlesztésben és a közösségteremtésben.
A COVID és a közösségi oldalak nagyon megnyirbálták az alapvető emberi kapcsolatok minőségét. A kultúrával igyekszünk segíteni, hogy a fiatalok könnyebben egymásra találjanak, jobban vagy oldottabban kommunikáljanak egymással.
– Hogy néz ki a gyakorlatban egy ilyen iskolalátogatás?
– Témanapnak nevezzük azokat a napokat, amikor ellátogatunk egy-egy középiskolába. Az én feladatom az, hogy megtartsam azt a táncszínházi beavató előadást, ami Az önmagunkkal való sakkozás kockázata címet viseli, és amihez többek között Yuval Noah Harari Sapiens című könyvből merítettük az inspirációt. Az alapvető kérdés, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, hogyan vagyunk mi emberek, mi tesz minket emberré. Igazából egy táncszínházi beavató és önismereti foglalkozás.
– Hány osztályt mozgattok egyszerre?
– Tulajdonképpen az egész iskolát. Csak az általam tartott órákat témanaponként öt-hat osztály látja.
– Mennyi ideje csináljátok, illetve te mennyi ideje vagy benne?
– A program februárban egy pilot időszakkal indult, szeptembertől már folyamatos fejlesztésekkel és újításokkal érkezünk a középiskolákba. Számos felmérés zajlik. Vizsgálják, hogy a gyerekek hogyan és miként fogyasztanak kultúrát, hogyan működtetik a szociális hálójukat, de azt is, hogy milyen hatással van rájuk ez a foglalkozás. Útjára indítottuk a KultCamp tehetségkutató ingyenes nyári tábort is. A Déryné Program KULTUP programja keretében megrendezett KultCAMP tehetségkutató versenyen minden magyar közintézményben tanuló diák részt vehet, aki hallgatói jogviszonnyal rendelkezik. Bármilyen előadással lehet nevezni, amivel a jelentkező megmutatja tehetségét. A nevezéseket egyénileg és csoportosan le lehet adni. A KultCAMP egy igazi kuriózum abban a tekintetben, hogy a tábori érzés, a fesztivál hangulat és a tehetségkutatás egyszerre, egy helyen valósul meg, hiszen a KultCAMP a Déryné Fesztivál keretein belül zajlik.
– Milyen műfajban visztek foglalkozásokat?
– Irodalmi, színházi, filmes, zenei és táncszínházi nevelésről van szó. Nagyon sok résztvevője van a sorozatnak a filharmonikusoktól egészen a Rippel fivérekig. Minden arról szól, hogy segítsük a fiatalokat a kultúra felé terelni.
– Vagyis elsősorban vidéki iskolákba látogattok?
– Igen és ez egy hihetetlenül fontos feladat. Én a Táncművészeti Egyetemen tanítottam 8 évig, és lépten-nyomon lenyilatkoztam, hogy milyen csodálatosak a mai fiatalok. És ez így is volt. A Táncművészeti Egyetem növendékei valóban csodálatosak. De azt gondolom, hogy valódi képet arról, hogy milyenek ma a magyarországi fiatalok, csak most kezdek kapni. Itt kaptam lehetőséget, hogy valóban lássam, milyen nehézségekkel néznek szembe a mai gyerekek.
Hogy mondjuk mekkora szakadékok vannak közöttük. Nem mondanám azt, hogy a mai fiatalok ilyenek, vagy olyanok, sokkal inkább azt, hogy óriási szakadékok vannak és egyre mélyebbek. Nem összemérhetőek abban, hogy mennyire tájékozottak, vagy hogy mennyire lehet felkelteni az érdeklődésüket, mennyire ellenségesek velünk, idegenekkel, mennyire együttműködőek egymással.
– Kamaszkorban elég nagy kihívás megmutatni magunkat, főleg a társaink előtt. A kortárs tánc is elég „gyanús dolog”, meg egyáltalán a részvételi színház. Mennyire nyitottak rá?
– Ráadásul a tanóra célja, hogy ők jobban megismerjék egymást. Mi is féltünk attól, hogy gyerekként megnyilvánuljunk egymás előtt, a mai gyerekek még inkább. Ez egyértelműen a közösségi élmények online térbe húzódásának köszönhető.
Ahogy mondod az elején a pedagógusgárdától is, és a diákoktól is azt kapjuk, hogy „Na, most mutasd meg, mit tudsz!” Úgyhogy egy negatív prekoncepcióval érkeznek a diákok, de talán még pedagógusok is.
– Hogy lehet ezzel megküzdeni?
– Az elején én erősítem az interakciót, ezt azzal a kérdéssel, hogy láttatok-e már táncszínházat? Vagy milyen stílusokat ismertek? A hétmásodperces filmkultúra világában mindent ismernek. Ez az első két kérdésem, ami csak azért kell, hogy felmérjük, hogy kikkel dolgozunk együtt és ez a foglalkozás egyik legfontosabb része. Azért kérdezem meg, hogy kiderüljön számukra: itt és most beszélgetni fogunk egymással.
Az elején gyakran rossz néven veszik, hogy meg kell szólalniuk, érződik a passzivitásuk. Másfél órás a beavató foglalkozásunk, de legkésőbb a 40. percnél mindig megnyerjük őket. Legtöbbször érzem, hogy hol lágyulnak el, hogy hol van az, hogy „De jó! Ez minket érdekel!” pillanat.
A gyerekeket valóban le tudják kötni azok a dolgok, amik összetettek és kicsit különlegesek. Amint elkezdünk beszélni például a propriocepcióról, vagy arról, hogyan kell imaginálni és vizualizálni, és közben feszegetjük, mi a különbség a kettő között, máris kíváncsivá válnak. Az is érdekli őket, hogy hogyan vagyunk jelen a saját testünkben vagy mi az az önegyüttérzés. És miért fontos mindez egy táncszínházi nevelési előadásban? Nos, azért, mert ezek a kérdések segítenek nekik felfedezni és megérteni saját magukat, miközben részesei lesznek egy izgalmas és interaktív előadásnak, ami így ekképpen ráadásul róluk szól. Miközben elgondolkodnak ezeken a mélyebb témákon, mégis szórakoztatva és tanítva ismerkednek meg az önismeret lényegi kérdéseivel az improvizatív táncszínház varázslatos világán keresztül.
– A kamaszok közmondásosan nehéz közönségnek számítanak. Mennyit tapasztalsz ebből?
– Rendelkezem tapasztalattal abban, hogy hogyan reagálnak a fiatalok különböző helyzetekre, és tanultam, hogyan lehet ezeket az eseteket olyan módon kezelni, ami nem szégyeníti meg őket, még akkor sem, ha a reakciójuk provokatív.
– Mivel itt osztályokról beszélünk, ahol már működik valamilyen dinamika, előfordulhat, hogy az önismereti csoportban nem mindent akarnak megosztani a többiek előtt.
– Ez a foglalkozás nem úgy önismereti, hogy nekik magukról kell beszélniük, hanem az önismeret fontosságát hangsúlyozó foglalkozás. Például hosszasan beszélünk arról, hogy mi az asszociáció, a disszociáció, hogyan érzünk együtt magunkkal. Hosszasan sorolhatják a gyerekek azt, hogy melyek az együttérző mondatok és azután azt is, hogy melyek nem. Hogy miért lehet fontos egy non-verbális előadóművészti előadást figyelve az, hogy képesek legyünk együttérezni akár magunkkal, akár másokkal? -Na ezt próbálják megfejteni diákok is a foglalkozás során.
Amikor nem együttérző mondatokat sorolunk a gyerekekkel, a pedagógusaik is sokszor nagyokat néznek. „Szedd már össze magad, mert így meg fogsz bukni!” Ez valójában nem motiváló egy gyermek számára, akár neki mondják, akár ő maga gondolja ezt magában. Érdemes megfigyelni stratégiáink. De a másik oldalt is felvillantva el szoktam mondani a gyerekeknek, hogy jó fejnek lenni, csak akkor lehet pedagógusként vagy szülőként a gyerekekkel, ha ezt ők a figyelmükkel biztosítják. Hogyha folyton harcolni kell velük, hogy ne foglalkozzanak valami mással inkább, akkor jóval nehezebb együttérzően viselkedni, akkor kihívás gondoskodóan, lágyan nevelni.
Ez a foglalkozás azt hangsúlyozza, hogy figyeljük meg a saját belső hangunkat, az asszociációinkat, a képzettársításainkat, hogy közelebb kerüljünk magunkhoz. Hogy találjunk egy olyan hangot magunkkal, ami tényleg motivál bennünket. Merthogy én nem gondolom, hogy a mai generáció lusta lenne, én azt gondolom, hogy a mai generáció nagyon kritikus, hiszen nagyon tájékozott.
– És nagyon perfekcionista, a perfekcionizmus bénító tud lenni, ami pedig halogatásnak vagy lustaságnak tűnhet.
– Pontosan ezzel foglalkozunk, amikor improvizációs táncszínházról beszélünk: először is adok egy feladatot az egyik táncművésznek, mert célom, hogy megmutassuk, hogy tulajdonképpen milyen szabályszerűségek mentén jöhet létre egy improvizációs táncelőadás. Az első felvetésem, hogy csak azért élvezzük a focit, mert tudjuk, mik a szabályai. Ez pont az egyik Sapiensből származó analógia, hogy ha nem tudnánk, hogy mi az, hogy gól és mikor valósul meg, akkor unottan néznénk a meccseket.
Ennek mentén ezután megpróbálunk nekik olyan szabályszerűségeket mutatni, hogy megértsék a táncszínházban a „gólt”, a „kapufát” vagy a „lest” -maradva az analógiánál. Amikor ezeket mutogatjuk, akkor mindig visszakérdezek, hogy jól sikerült? Mi jelent egyáltalán, hogy jól? Mi van akkor, ha nem, bármit is értünk a kifejezés alatt? Tényleg akkora súlya van mindennek, ami az elvárásaink inspirálja, vagy ezek csak illúziók és többnyire túlhangsúlyozzuk őket?
A versenyistálló hangulatot is próbálom irtani ezzel. Megmutatjuk, hogy mi tulajdonképpen improvizálunk, azaz a szabadságunk, a működésünk mikéntjeit és az autentikusságunk kutatjuk. Emberek vagyunk mi is, a maga egyszerűségében és nagyszerűségében is.
Ezután arra kérem őket, tényleg legyenek őszinték. Nemrégen, valamelyik kisvárosban kérdeztem, hogy volt-e aki unta? És akkor föltette két fiú a kezét. Elsőre ez tűnhetne bajnak, de szerintem ezek a legizgalmasabb részek, amikor vállalják a véleményüket, mert így lehet dolgozni. Ha mindenki jó kislány, meg jó kisfiú, de legszívesebben a telefonját nyomkodná, akkor nagyon nehéz.
– Számodra mik a legfontosabb kérdések ezeken az alkalmakon?
– Mi az, amit látunk, és mi az, ami történik? Mi a kettő között a különbség? Mik azok a hiedelmek, mik azok a sémák? Ezért csodálatos az improvizációs táncszínház mentén elindulni egy olyan foglalkozáson, ahol az önismeret mikéntjeivel és módjaival ismerkedhetnek meg a diákok. Az improvizáció mentén beszélhetünk a sémákról. A balett, a néptánc ki is mondja, hogy variációkkal dolgozik
Mire jók a sémáim és mire nem? Ha szükséges meg tudok tőlük szabadulni? Tudok-e szabadon gondolkodni? Az is a foglalkozás hatodik kérdése, hogy mi a szabadság, és hogy tudunk-e szabadok lenni? A végén újra felteszem a kérdést, hogy alakul-e bennük az elképzelés a szabadsággal kapcsolatban?
– Hogy illeszkednek ezek a foglalkozások a korábbi munkáidba?
– Nem tudtam, mikor ezt a foglalkozást elkezdtem, hogy én ebben a dologban találok majd magamra teljesen. Táncot oktatok 20 éve. Csináltam egy lifecoach képzést, de nem akartam lifecoach lenni. Nem tudtam, hogy ötvözöm majd a két dolgot, hogyan fogok olyasmit csinálni, amiben mindaz, amit tanultam összeérnek. Most már előadásokat tartok, nem tanórákat. Ezek az előadások pedig már ötvözik azokat a coaching technikákat, amiket elsajátítottam, és azt is, amit a kortárs táncról és a szabad táncról, az improvizációról vagy az emberi test mozgatásának a minőségeiről tudok. Ezért is nagyszerű a Déryné Program által életre hívott KultUP alprogram. Egyre több fiatalhoz tudunk így eljutni és megismertetni velük a minőségi és művészi kulturális világot. A KultUP alprogram által lehetőségünk van a magas színvonalú értékközvetítésre.
