A Színházi Kritikusok Céhe évente egyszer titkos szavazással életművéért kritikusdíjat adományozhat olyan, a színházművészet bármely területén kiemelkedőt alkotó, lezárt pályával vagy pályaszakasszal rendelkező 65 év feletti művésznek (színész, rendező, tervező, dramaturg stb.), aki dokumentálhatóan sokat tett a magyar nyelvű színház fejlődéséért, eredményeiért, színvonalának emeléséért, és közvetve vagy közvetlenül hozzájárult, illetve hozzájárul a magyar színházművészet jövőjének alakításához, a fiatalabb színházi generációk neveléséhez, formálásához. 2022-ben Cserhalmi György színművész kapja a Színházi Kritikusok Céhe életműdíját.
Cserhalmi György 1971-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Békés András osztályában. Játszott a debreceni Csokonai Színházban, a Veszprémi Petőfi Színházban, a Nemzeti Színházban, volt a MAFILM társulatának tagja. A Katona József Színház alapító tagja, dolgozott a Radnóti Színházban, az Új Színházban és a székesfehérvári Vörösmarty Színházban.
Csaknem kétszáz színpadi szerep mellett rendezett is, és több, mint kétszáz filmben játszott, amelyekben jelentős alakítást nyújtott. A Nemzet Színésze, Kossuth-díjas, érdemes művész, filmes munkáit Balázs Béla-díjjal ismerték el, többször megkapta a Filmkritikusok és a Filmszemle díját. A Színikritikusok díját három alkalommal, 1983/84-ben a Menekülés, 1985/86-ban a Coriolanus (mindkettő Katona József Színház), 1994/95-ben a Don Juan (Új Színház) előadásokban nyújtott alakításáért nyerte el.
Az életműdíj átadására hagyományosan a Színikritikusok díjának átadó gáláján kerül sor, amelynek helyszíne az Örkény Színház lesz.
Cserhalmi György laudációja – Csáki Judit írása
Életmű… Csak a felsorolás, az egyes tételek felsorolása eltartana vagy félórát, és ugyan, mi derülne ki belőle azon kívül, hogy Cserhalmi György életműve – nagy? Rengeteg szerep, színházban és filmen, de az életmű szerintem nemcsak tételekből, szerepekből áll, hanem abból a figurából leginkább, abból a személyiségből, amelyből az egyes teljesítmények fakadnak.
Nemcsak fakadnak – következnek. Vagyis a viszony kölcsönös: ahogy a szerepek építették a személyiséget, úgy építette a személyiség a szerepeket.
Csak ami hirtelenjében eszembe jut… Egy erkölcsös éjszaka, a hedonista diák, nagy gusztussal és kaján örömmel játszva… És ha már a nagy gusztus: nem hittem volna, nem bizony, hogy Csörgheő Csuli a Vidnyánszky rendezte Úri muriban való lenne Cserhalminak, aztán kiderült, hogy nagyon is… És egy képzeletbeli hosszú vonal másik végére kerülne Alceste a Mizantrópban, utolsó szerepe volt ez a Katonában, Székely Gábor rendezte, és a végén, nagy átlóban úgy ment ki Cserhalmi a színpadról, mintha a szakmából menne ki. De szerencsére nem.
És ugyancsak jó régen, talán Taub János első magyarországi rendezésében, az akkori Nemzetiben, Sarkadi darabjában, Az elveszett paradicsomban Zoltánt játszotta – Kállai Ferenc volt az apa, micsoda szeretetteli kapcsolat volt, és milyen lehengerlően tudott kiégett lenni Cserhalmi, úgy negyven felé. Pont amilyen lehengerlően volt Vigov Osztrovszkij Erdőjében a Radnótiban…
A „nagy generáció” tagja, és a nagy generáció tényleg nagy, bármilyen erővel írják át mostanában a múltat. És Bereményi Géza és András Ferenc filmjében el is játssza a „nagy generációs” Rébet – emlékeznek, a másik nagygenerációs tag Eperjes volt, a harmadik meg Koltai Róbert –, aki jó messze próbált szerencsét… A Magyar rekviem főszereplője 1958-ban forradalmárként a kivégzésére vár, az Anna filmjében írót játszik, magát Esterházy Pétert.
Poncius Pilátus, a Napkirály, Posa márki, Lear király – közülünk való királyi színész.
Írója Esterházy, költője Petri, muzsikusa Dés. Kemény fizikum, kópés mosoly, mostanában bölcs derűféleség. És ha még egyszer hallanám tőle a 12 pontot a parlament lépcsőjén, elhinném, hogy helyretolta a kizökkent időt.
Sok díja van, de ez még hiányzott: a kritikusoktól, életműve tanúitól az életmű díja.
