Az első komolyzenei koncertjeimen előfordult, hogy unatkoztam – meséli Rohmann Ditta csellóművész, akiről semmiképpen nem állíthatjuk, hogy kizárólag a klasszikus zene világában mozog otthonosan. Olyannyira nem, hogy fellépett már például Akkezdet Phiaival és rendszeresen koncertezik az etno-jazzt a kortárs kamarazenével vegyítő Trio Squellinivel is. Az is egészen biztos, hogy Bach csellószvitjeiről idehaza elsőként az ő neve kell, hogy eszünkbe jusson.
„Ugyan már nem kötődöm az épülethez, de éppen most is koncertre jövök” – mondja Ditta a Zeneakadémia aulájába lépve, ahol már gyermekkora óta otthonosan mozog.
A Zeneakadémia minden profi klasszikus zenész számára alfa és omega. Viszonyítási pont, amit nem lehet megkerülni.
– Gyakran visszatérő téma nálunk az improvizatív zene, ami tőled sem áll távol…
– Ehhez meg kellett ismernem a férjemet (Fassang László, orgonaművész – a szerk.), aki rendkívül képzett ezen a téren: akár szonátát, vagy fúgát is képes improvizálni. Ilyet én nem tudok, de ő segített abban, hogy bátrabb legyek és elinduljak ezen az úton. Otthon improvizálgattunk, aztán megismerkedtem Szőke Szabolccsal, akivel már több éve együtt játszunk. Jó barátom az egész Trio Squelini, azaz Váczi Dani és Szalai Péter is. Megszerettem őket, és igazán megtisztelő, hogy befogadtak engem mint „szomorú zenészt”. Még Velencébe is kimentem velük, ahol utcazenélni szoktak. Koncertet adtunk például egy Velence központjában lévő étteremben, egy többszáz éves gyönyörű villában és egy gyárból átépített könnyűzenei helyszínen, utóbbi helyszínen énekeltem is – emlékezetes élmény marad mindegyik. Csodálom Szabolcsékban, hogy ugyanolyan átéléssel játszanak az utcán, mint egy hatalmas koncertteremben. Legutóbb például a Müpában léptünk fel az Akkezdet Phiaival és az Amoebaval.
Talán azért is „vállalok el” ilyen munkákat, mert a bátyám – aki nem zenész – egyfolytában könnyűzenét hallgatott gyerekkorunkban. Állandóan a Radio1 ment, meg a Beatles, a Nirvana, én pedig Whitney Houston rajongó voltam. Tehát egyáltalán nem kizárólag a komolyzenében nőttem fel.
– Mit szólnak a kikacsintásaidhoz a klasszikus zenészek?
– Amikor klasszikus zenét játszom, nem érződik a többi muzsika hatása, tehát nem kezdek el mondjuk Beethovent jazzesen játszani, habár volt olyan, hogy Bachot jazzesen adtam elő, de az éppen egy olyan tematikájú műsor volt. Amikor az Amoebaval zenéltünk, volt egy szám, amiben mindössze három hangot kellett gépiesen ismételnem. Azt is tudtam szeretni, ahogy mondjuk egy kamaradarabot is képes vagyok lelkesen előadni. Szőke Szabolcs zenéjében biztos támpont számomra, hogy van kotta, így otthonosabban mozgok ebben a világban is, jazz standerdeket például nem szoktam játszani. Az improvizáció felszabadítóan egészíti ki a klasszikus és kortárs zenei tevékenységemet. Ugyan van még olyan zenei, vagy társművészeti irányzat, ami felé nyithatnék, de érzem a komolyzenei világ korlátait. Úgy gondolom, nekünk komolyzenészeknek feladatunk lenne, hogy feszegessük ezeket a korlátokat. Épp most debütálok színészként egy darabban, korábban pedig táncosokkal is többször dolgoztam – ezek a munkák mindig frissítően hatnak a zenélésemre. Végül is nem arról van szó, hogy előadók vagyunk, akik valami olyat tudnak mutatni, ami megdöbbenti a hallgatót?
– Ha már könnyűzene, szoktál koncertekre is járni?
– Sajnos csak nagyon ritkán jutok el. Régóta tervezzük a férjemmel, hogy elmegyünk valamilyen megakoncertre, főleg kíváncsiságból. A Szigeten voltam többször is, a Molokót szerettem, a Faithless élőben csalódás volt. Gyerekkoromban nagy Besh-o-drom rajongó voltam, több koncertjükön is voltam. Érdekes, hogy Szalóki Ágit először tiniként láttam, aztán később közös lemezt is készítettünk, mára pedig barátok lettünk. Palya Beát is jól ismerem, még lemezén is játszottam, fel is léptem vele. De az utóbbi időben inkább csak hallgatom.
Hivatásomnak tartom közelebb vinni a komolyzenét minél szélesebb közönséghez, hogy a koncertre járás a közgondolkodásban semmiképpen ne maradjon meg a kiváltságosoknak szóló közösségi programnak.
– Mit hallgatsz mondjuk főzés közben?
– Tudom, hogy primitív zenehallgatásnak számít, de főzés közben rádiót hallgatok. Szeretnék lépést tartani: harminc éves elmúltam, nem akarom, hogy a kislányom kinevessen. Ő például a „tucc-tucc” zenét szereti. Amíg kicsi volt, az autóban csak a „tucc-tucc” zene mehetett, de amúgy szereti a Varazsfuvolát, Csajkovszkijra pedig balettozni szokott. Egyébként „zenei mindenevő” vagyok, a hangulatomtól függ, hogy épp mit hallgatok. Ha kocsiban vagyok, és ki akarok kapcsolódni, nem biztos, hogy Sosztakovicsot fogok betenni, mert attól lehet, hogy ideges leszek. Olyankor inkább olyan zenét hallgatok, amitől felszabadultan tudok vezetni.
– Kik a kedvenceid a rádióban?
– Az a baj, hogy nem mindig mondják be, mit hallunk, ezért nem tudom pontosan kiket hallgatok (nevet). De szeretem Beyoncé-t, Ariane Grandénak is jó hangja van, Pink előadásmódja hihetetlenül lehengerlő tud lenni. Az ausztrál Sia-t is kedvelem, roppant izgalmas nő. Utána is néztem, és kiderült, hogy ő írt Rihannának pár világslágert. Az elektronikus zenét is szívesen hallgatom, egy barátnőm az izlandi Mum zenekarban jatszik. Imogen Heap is inspiráló számomra, ahogy a looper pedállal énekel és játszik. Itthon Szirtes Edina Mókus a könnyűzenei példaképem. De érdekelnek a tehetségkutatók is, például az America’s Got Talent vagy annak a komolyzenei megfelelője, a Virtuózok.
– Egyszer meghívtál a Magyar Rádió 6-os stúdiójába a Magyar Soundpainting Társaság koncertjére, ahol te is zenéltél. Mit érdemes tudni a Soundpaintingről?
– A soundpainting (hangfestés) egy interdiszciplináris jelnyelv, amit gyakran alkalmazok kurzusok során. Lényegében ez egy eszköz a közös zenéléshez, olyan, mint egy zenei társasjáték. A jelek a segítségével a hangmagasságtól kezdve a ritmuson át a tempóig sok mindent meg lehet határozni. Ebbe a folyamatba nagyon jól be lehet vonni a közönséget és előadókat egyaránt. Fontos eleme a hangfestésnek, hogy mindig az adott együttesre szabja a hangfestő a mozdulatait, így nem lehet hibázni, mindenki saját fantáziája és tudása szerint reagál. A hangfestő dolga, hogy tudjon valamit kezdeni az alapanyagból. Volt szerencsém részt venni a Soundpaintinget megalapító Walter Thompson kurzusán, itthon Gryllus Samuval próbáljuk terjeszteni ezt az izgalmas előadásmódot.
– A rádióban nem mindennapi koncertet adtál, főleg, hogy a közönség is intenzíven részt vett a produkcióban…
– Gyakran látom azt, hogy a közönség is részese szeretne lenni a produkciónak. De a koncertlátogatók megszokták, hogy csendben vannak és nem várnak el tőlük semmit, és emiatt nagy a komfortérzetük. Tudom, hogy létezik az a közönség, akik ennél lényegesen többre vágynak. A kreativitás talán a legfontosabb szó az életemben. Amikor azt érzem, nem eléggé élem meg, depressziós leszek. Ha pedig csináltam valami kreatívat, ami lehet akár főzés, a gyerekemmel való foglalkozás, akkor azt érzem, hogy érdemes élni. Szerintem mi zenészek sokan vagyunk így ezzel – lételemünk az alkotás. Amikor pedig a közönség is velünk szárnyal, akkor hirtelen egyfajta többletérzés lesz úrrá rajtam. Koncertlátogatóként előfordul, hogy unom magamat, kevés az inger, és azt érzem, hogy kellene valami összetartó erő, valami többlet. Néha megkérjük a közönséget, hogy ne tapsoljanak, ezáltal már rögtön valami szokatlan reakció lép életbe az automatizmusok helyett. Például jobban kinyílik a fülük.
– De nem csak a munkád terén vagy kreatív. Térjünk rá kicsit a kedvenc járgányodra! Szinte biztos voltam benne, hogy ma is rollerrel érkezel…
– Az biztos, hogy amióta rollerezek, boldogabb ember vagyok. Egyébként Svájcban kezdtem el használni, több, mint tíz éve. Akkor még itthon egyáltalán nem volt divat a rollerezés, főleg nem csellisták körében (nevet). Nem csak hogy gyorsabb vagyok így, hanem sokkal szórakoztatóbb is az élet. Előfordul azért, hogy megijeszt valakit a rolleres csellista látványa…
– Volt is egy incidensed pont emiatt valamelyik külföldi reptéren…
– Igen, egyszer sorban állás közben a mögöttem álló úr éppen kifogásolni kezdte a várakozást, és jelezte, hogy akkor akár játszhatnék is (persze viccelt), de én komolyan vettem, előkaptam a csellót és játszottam neki egy Bach tételt. Örültem, hogy az összeráncolt szemöldökökből végül mosoly lett.
Szeretek nem hagyományos helyeken játszani. A Bach mindenkinek! sorozat keretén belül még metró aluljáróban is játszhattam. Izgalmasnak tartom, ahogyan a közönség reagál a cselló hangjára…
– Ismert történet, hogy a világhírű hegedűművész, Joshua Bell közel egy órán át játszott a washingtoni metróban, miközben senki nem ismerte fel. Téged kiszúrtak?
– Engem észrevettek, amikor a Bach mindenkinek! sorozat apropóján az Astorián éppen ideális helyszínt kerestem magamnak. Odajött hozzám valaki és felismert, majd kért tőlem egy Bachot.
* Ki legyen a következő zenészünk?
– Legyen Szőke Szabolcs, ha már ennyit beszéltem róla. Szabolcs egykor a Hólyagcirkusz Társulatnak volt a vezetője, még akkoriban láttam egy előadásukat, és egyből a hatása alá kerültem… Megszólalt a gadulkája, én meg majdnem elájultam! Aztán eltelt tíz év és találkoztam vele egy koncertjén. Majd nem sokkal utána már együtt játszottunk, ami hatalmas dolog volt számomra. Ma meg már barátok is vagyunk, befogadott a „családba”. Őt ajánlom, nem bánjátok meg!
Az interjú eredetileg a szinténzenész blogon jelent meg 2017-ben.
