Grigorij Szokolov évtizedek óta a hazai koncertjáró közönség kedvence. Hangversenyei ünnepek. Lemeze viszonylag kevés jelenik meg – most egy 2018-as, kismartoni (eisenstadti) koncertjét adta ki a Deutsche Grammophon.
A 2018. augusztusi 10-i hangversenyen Haydn és Schubert művei hallhatók, megtoldva mintegy fél óra ráadással, Szokolov szokásához híven. Ez két CD-t tesz ki, ráadásként egy Blue Ray-lemezzel. (Mellyel a magam részéről semmit se tudok kezdeni: egyrészt lemezt hallgatva sose szerettem nézni az előadót, engem a hang érdekel; másrészt ehhez a formátumhoz vehetnék egy újabb lejátszót, mely pár év múlva elavulna, és bár a számítógépemben van BR-lejátszó, a különböző kódolások miatt alkalmatlan arra, hogy BR-t játsszon; a kiadvány viszont még borsosabb árkategóriába kerül – azt hiszem, két óra zenét ennél drágábban ki sem lehet adni. Ez persze az én magánnyavalygásom, más esetleg örül az extrának, és szívesen fizeti ki az összeget, mely az eisenstadti koncertjegy áránál alighanem így is kevesebb.)
Három Haydn-szonáta (a 32., 47. és a 49., mely Hobokennél a 44, 32 és 36-os sorszámot viseli, hogy nehezebb legyen kitalálni) és négy Schubert-impromptu (D 935, idősebbek kedvéért op. post. 142). Olyan művek, melyek szerzőik révén az Esterházy-kastélyhoz kötődnek – ugyanez a ráadások nem mindegyikéről mondható el (Schubert, Rameau, Chopin, Gribojedov és Debussy alkotja a harmadik félidőt). A Haydnok és a Schubertek között nincs taps, vagyis a három szonáta és a négy impromptu is ciklusként szólal meg.
Szokolov a koncerteken a szó szoros értemében lenyűgöző, a néző levegőt is csak csendben vesz. Kíváncsi voltam, ezt az élményt vissza tudja-e adni a lemez. Nem vagyok biztos a válaszban: ritkán hallgatunk lemezt olyan teljes odafordulással, mint koncertet, de az az érzésem, nemcsak emiatt nem jön át száz százalékig a Szokolov-hangversenyek különleges érzése. Kontrollként érdemes tehát a darabokat (pl. a Haydn-szonátákat) egyesével is meghallgatni. Szép, kiérlelt, alapjában inkább lassú és erőteljes előadások (itt-ott akár Richter is eszünkbe juthat róluk – aztán a kontrollnál kiderül a különbség), de egyik se lesz a kedvencem. Az impromptukről ugyanez mondható el. A legjobban a ráadások adják a Szokolov-élményt: Schubert Magyar melódiáját vagy Chopin Esőcsepp-prelűdjét a legjobbak közé sorolom ebben az előadásban.
Összességében tehát nagyon szép lemez, felismerhetően Szokolov, de az az érzésem, nem véletlen, hogy őt elsősorban nem a lemezei miatt szeretjük. Tegyük emellé, hogy – ahogy a kísérőfüzet megsúgja – Szokolov számos koncertjén áll a stáb csőre töltve, sőt: számos koncertjéről készül el a felvétel a legaprólékosabb beállításokkal, melyeket maga ellenőriz – aztán ezek közül a zongoraművész egyet választ ki. Hallhatóan nem a tökéletességre törekszik (Haydn h-moll szonátájában egy durva és az ismétlésnél egy enyhébb félreütés tanúsítja), hanem alighanem épp a koncertélmény átadására.
Annyi biztos, hogy ezt a lemezt nem szabad háttérzeneként hallgatni, még annyira sem, mint bármi mást. A koncertekhez képest viszont nóvum, hogy a lemezborítón és a kísérőfüzet képein Szokolovot mosolyogni is láthatjuk.
