Philip Glass az a zeneszerző, akit azok is ismernek, akik nem jártasak a klasszikus és a kortárs zenében. Színházi, filmekhez írt zenéi rögtön felismerhetőek, jól alkamazkodnak a látványhoz, repetitív jellegük ellenére dinamikusak, változatosak és tele vannak meglepő fordulatokkal. Glass 12. „Lodger“ szimfóniáját a Brnói Filharmonikus Zenekar rögzítette, Dennis Russel Davies irányításával.
Lodger címmel David Bowie jelentetett meg nagyhatású lemezt a 70-es évek második felében, ez volt az utolsó az úgynevezett Berlin-Trilógiában. Glass esetében nem ritka, hogy kikacsint a komolyzenei keretek közül és más művészeti ágakkal, más zenei műfajokkal működik együtt, népszerűsége, többek között ennek is köszönhető.
A 12. szimfónia a Los Angeles-i Filharmonikusok megrendelésére készült, és 2019. január 10-én mutatták be John Adams vezényletével a Los Angeles-i Walt Disney Concert Hallban, az európai premier 2019. májusában zajlott le a London Contemporary Orchestra előadásában.
A szimfónia David Bowie már említett, 1979-es Lodger című albuma alapján készült, és teljessé teszi Glass szimfóniatrilógiáját, amely Bowie hasonlóan háromrészes albumsorozatán alapul, és amely korábban Glass első és negyedik szimfóniáját inspirálta, a Low és a Heroes című albumokon keresztül. Glass már 1997-ben jelezte, hogy szeretné megírni az utolsó részt, egy, a Los Angeles Timesnak adott interjúban elmondta, hogy Bowie-val már meg is vitatta a mű komponálásának részeteit és megközelítéseit.
Ahelyett, hogy a szimfónia Bowie zenei témáira épülne, a Lodger album dalszövegeit veszi inkább alapul: nagy szimfonikus zenekart, orgonát és énekszólamot is alkalmaz.
A bemutatót pozitív kritikák fogadták a Los Angeles Timesban, a szerző a szólista Angélique Kidjót emelte ki, aki „minden szinten megvilágítja David Bowie szövegeit“.
Angelique Kidjo, aki a lemezen is énekel, valóban érdekes választás: Marlene Dietrich-stílusú, rekedtes mély hangjával bátorítóan expresszionista jelenlétet mutat a felvételen, Bowie szürrealista verseit weimari kabaréban elhangzó dalnokként énekli. „Lenyűgözően alkalmazkodott a komplex feladathoz” – írta róla egy angol kritikus.
Glass a művet tulajdonképpen Kidjo félelmetes hangjára és jelenlétére alapozva írta. A szimfónia kromatikus vonalakkal indul, de ahogyan haladunk előre, fokozatosan táguló és érzelmekkel teli utazásra hívja a hallgatóságot.