„Itt van egy Carmen, ami az idők végeztéig kísérteni fogja önöket” – írta egy brit kritikus egy mára már klasszikussá vált felvételről, mostani írásunk tárgyáról, amelyben Maria Callas énekli a címszerepet, a karmester pedig Georges Prétre. Talán egyetlen énekesnő sem sajátította el ennyire nyilvánvalóan Carmen szerepét, és tette azt a sajátjává, mint Callas. A Warner Classics most újra kiadta a legendás korongokat, ami kiváló alkalom arra, hogy arról elmélkedjünk, mi és miért válik halhatatlanná. Legalábbis a lemezkiadásban.
Callas és a kiváló szereposztás, valamint a karmester olyan közel hozza az operát a Merimee-novellában rejlő gyökereihez, mint egyik korábbi felvétel sem. Életének és karrierjének ebben az időszakában Carmen szerepe tökéletesen passzolt Callashoz: ennek eredménye egy nagy erejű és összetett szerepformálás, amely Carmen igazi karakterét ragadta meg, a szenvedélyen kívül Callas az intellektusról sem feledkezett meg. Sajnos gyakran előforduló hiba az opera színrevitelekor, hogy a címszereplőt kissé egydimenizóssá alakítják: Carmen a femme fatale, az érzéki bujaság maga és kész. Ennél azonban többről van szó.
Callas Carmenje kivételesen veszélyes teremtmény: veszélyes fizikai és szexuális értelemben is. Nem is kell az egész operát végighallgatnunk ahhoz, hogy megérezzük ennek az előadásnak az igazi ízét, elég csak egy korty, hogy érezzük az igazi drámát. Igaz, itt-ott akadnak homályos és bizonytalan hangok és van néhány pontatlanság; de az összhatás lebilincselő. Olyan, mintha a felvétel hibái is mind-mind a készülő tragédia kibontakozását segítenék elő.
Prétre megközelítésében rengeteg a nyers energia, de van benne elegancia is, a partitúra olvasata nagyon is francia: erőteljes, mégis olyan finom és lovagias egyszerre. Escamillót Robert Massard formálja meg: hangi alakítása inkább szikár, kevésbé színpadias, mint amilyennek ideális esetben lennie kellene, de igen hatásos. Nicolai Gedda egy lelkes Don Josét alakít, tenorhangja itt is lágy és krémes: elhisszük neki, hogy naiv és önzetlen módon szerelmes.
A felvétel hangázása bombasztikus és fényes, némi hatvanas évekbeli „élességgel”, de ettől még nagyon élvezetes, és CD-re átültetve (ahogy én hallgatom) is működik. Nem mondom, hogy egy makulátlan bakelitlemezen nem élvezném jobban, de az az élet és dinamika, amelyet az ’50-es, ’60-as évek felvételei képviseltek, itt is megtalálható.
De a CD-t egyértelműen Callas miatt érdemes beszerezni. Az ő Carmenje azon ritka élmények egyike, mint amit Edith Piaftól kapunk a La vie en rose-ban vagy Marlene Dietrichtől A kék angyalban. Mindhárom utánozhatatlan, felejthetetlen, semmiképpen nem szabad kihagyni.