A Warner Lahav Shani és a Rotterdami Filharmonikus Zenekar tolmácsolásában adta ki Bruckner 7. szimfóniáját. Az ünnepélyesség és a gyász érzéseit megjelenítő alkotás az egyik legnépszerűbb szimfónia a koncerttermekben, és egyre gyakrabban jelenik meg a különböző hanghordozókon is.
Számos alkalommal vették lemezre Bruckner 7. szimfóniáját, az első kiadvány 1928-ban Jascha Horenstein nevéhez fűződik. Mostanában François-Xavier Roth és Paavo Järvi döntött úgy, hogy ezzel a művel gyarapítják diszkográfiájukat. Mindkét újonc kemény konkurenciát jelent Lahav Shani számára, nem is beszélve a Celibidache, Giulini, Karajan és Klemperer által ránk hagyott „dokumentumokról”, és ezek csak a jéghegy csúcsát jelentik.
Ez a rotterdami felvétel kísérteties hangulatban kezdődik: a második hegedűk kissé nehezen találják a megfelelő hangmagasságot. Az első tétel mérsékelt, már-már elnyúlós tempóban bontakozik ki, túl nagy érzékenységet vagy finomságot nem lehet kihallani belőle, de érződnek a meleg színek, a rézfúvósok pedig tündökölnek. Ez a lassúságérzetünk aztán később megváltozik, hirtelen sötét és drámai erők szabadulnak el, mintha mind a karmester, mind a zenekar hirtelen akart volna nagy és meglepő hatást elérni.
Az Adagio (amelynek jót tett volna még néhány másodpercnyi csend a kezdés előtt) nagyon jól sikerült, intenzív és ékesszóló, a Moderato szakasz bevezetése tökéletesen összefüggő és szépen megformált, a vonósok lenyűgöző fényűek és kellően mélyek, a csúcspont türelmesen és várakozással érkezik, majd dicsőségesen teljesül be, a zene ezt követően a gyász szomorú méltóságával telítődik meg.
A Scherzo ritmikailag éber és erőteljes, a Trió gazdagon megformált, a Finálé pedig kristálytiszta, néhol Haydnt idézi, ünnepélyes lépéseken keresztül jutunk el a bruckneri katedrális utolsó, legmagasabban elhelyezkedő kövéig. Nem forradalmasítja a Bruckner-interpretációkat az ifjú izraeli karmester felvétele, de arra mindenképp alkalmas, hogy kellemes perceket szerezzen nekünk.