David Bates, a La Nuova Musica vezetője és csembalóművésze találóan jellemzi Henry Purcell Dido és Aeneas című művét, amikor annak igazi erejét színházi jellegének tulajdonítja. Valóban, Purcell vibráló zenei szerkesztésmódja és színes operaáriái igénylik a színpadot, és most magának Batesnek is megadatott a lehetőség, hogy elméletét a Dido és Aeneasról gyakorlatba ültesse át. A Pentatone Records lemezét hallgattuk meg.
A nyitány nyilvánvalóvá teszi a templom remek akusztikáját és a hangszeresek gyönyörűen kimondott hangjait és frázisait. A hangtechnika is szépen hangsúlyozza a basso continuót a felső vonósokkal együtt, ami sok barokk zenei felvételen gyakran elégtelenül jelenik meg. Azt kell mondanom, hogy ennek az együttesnek az előadása teljesen más, mint a többi, általam hallott variáció, a Nuova Musica extrovertáltabb megközelítést választ; a gyors szakaszok nemcsak élénken, de néha mérgesen is szólnak.
A felvételen két nagyon különböző énekes karaktert hallhatunk Giulia Semenzato Belindája (szoprán) és Fleur Barron Didója (mezzoszoprán) személyében. Semenzato remek lírai koloratúrénekesnő; könnyed vokális mozgékonysága feszesen pontozott ritmusokban és könnyed, ugráló rövid frázisokban nyilvánul meg. Barron hangja pedig minden regiszterben kellemes gazdagságot hordoz, ugyanakkor olyan könnyedséggel is rendelkezik, amely jól illeszkedik Purcell dallami kontúrjaihoz. Így Barron képes kézzelfogható fájdalmat közvetíteni a királynő kínjaiban.
A Nuova Musica teorba- és hárfaművészei külön dicséretet érdemelnek, mert abszolút szép kíséretet alkottak az olyan áriákban, mint az „Ah Belinda”; engem a tiszta, mégis finom hangok nyűgöznek le igazán, amelyek itt lágy esőcseppekre emlékeztettek. Ami pedig a másik főszereplőnket, Aeneast illeti, Matthew Brook Trója hercegét joggal ábrázolja nem csak fontoskodóan, hanem pimaszul is, ami az események ismeretében igen találónak bizonyul.
Bár ez az előadás nem helyezi a „korabeli” játékgyakorlatokat előtérbe, mint Andrew Parrott a Taverner Players-zel, mégis úgy találtam, hogy az együttes képes megragadni az elegáns és visszafogott barokk hangzás éthoszát, különösen a legérzékenyebb pillanatokban. A Pentatone borítójegyzetei kiválóak és átfogóak, szinopszissal, nagyvonalú zenei és történeti elemzésekkel, valamint teljes librettóval. A szólisták, a kórus és a hangszeresek erős teljesítménye rendkívül élvezetes hallgatnivalóvá teszik ezt a lemezt, amelyet biztosan jó párszor előveszünk még.
