A Sitkovetsky Trio újabb Beethoven lemezzel jelentkezett, amelyet mind a közönség, mind a kritika kitörő lelkesedéssel fogadott. A BIS felvétele ezúttal is kiemelkedő hangzással büszkélkedik, amihez egy valóban eredeti, tudatos és fokozatosan építkező előadói gyakorlat is társul.
Lendületes, jól artikulált játék, amely tele van életerővel – röviden így lehetne jellemezni a lemez anyagát. A „Főherceg” (amelyet Beethoven 1811-ben Rudolf főhercegnek, vagyis mecénásának ajánlott) improvizatív szellemben indul, a zenészek finoman, de mégis egymásra figyelve artikulálják a játékukat. Az előadás energiáját a zongorista Wu Qian mozgatja, aki precízen figyel Beethoven összes „fura” jelzésére a kottában; a ritmikai finomságok is a zongorától származnak, Qian jól tagolja a darabot.
Létezik az a jól ismert jelenség, hogy a vonósok, és különösen a cselló, néha nehezen hatolnak át a zongora hangzásán, de Qian játéka annyira átlátható, hogy ez a probléma minimálisra csökken. A szellemes staccato Scherzo felemelő, míg a csúszó, komor kromatikus trió hirtelen úgy hangzik, mintha a Peter Grimes előhangjából lenne egy részlet. Az Andantéban, még a pianissimós részekben is elkelne egy kicsit több énekhang Isang Enders csellójából, de ennek a roppant eredeti darabnak a zárótétele megállíthatatlan lendülettel robog így is, garantált a katarzis.
A jóval korábbi op. 1. sz. 2. g-dúr trió erősebben támaszkodik a Haydn-hagyományra (sőt, 1795-ben Lichnowsky herceg estélyén a zeneszerzőnek játszották), és vidám, meglehetősen rusztikus stílusú; Alexander Sitkovetsky hegedűje énekel a Largóban, majd Beethoven egy Scherzo-t ad hozzá, mielőtt a felemelően vicces, de ragyogó finálé következik – a tempót a Trió itt sem sieti el, viszont következetes építkezésükkel elérik kívánt hatásukat.
