A Szegedi Szimfonikus Zenekar november 28-i koncertjéről egészen a második félidő kezdetéig tudtam, hogy miről írok majd a beszámoló cikkemben: poénkodtam volna valamit az Onedin családdal kapcsolatban, és a hacsaturjáni örmény dallamokat próbáltam volna, evidens módon, összekapcsolni a System of a Down munkásságával. Aztán megjelent Kesselyák Gergely a pódiumon és elmondta, hogy szerinte miért fontos és kívánatos az, ha nemcsak remekműveket játszanak ők és hallgatunk mi a közönség soraiban.
Ugyanis a zenében ez nem pont úgy van, ahogyan a más művészeti ágaknál, hiszen, ha például Milánóban járunk, nem kizárólag a hatalmas és csillogó dómot, hanem mellette több más kisebb barokk templomot is megnézünk. Ellenben a klasszikus zenében sokszor csak a kifogástalan, örökérvényű remekműveket vagyunk hajlandók értékelni és befogadni, mondja Kesselyák.
Sok szempontból igaza is van, ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt a tényt, hogy, amikor például egy milánói vagy firenzei templomaiban csodáljuk meg a freskókat és a falakat, meg mindent mást, akkor a számunkra talán a legkönnyebben kezelhető művészetet fogadjuk be, a vizualitást. Ráadásul ott szabadon bánunk az időnkkel, ha nem tetszik valami, odébbállunk vagy babrálunk a telefonunkkal, ott is vagyunk, meg nem is. A koncertterem realitása nem enged minket, ott kell ülnünk a kényelmes vagy kevésbé kényelmes székünkben és koncentrálnunk kell bizony akár több, mint egy óráig a felcsendülő zeneműre. Így tehát teljesen logikus, ha figyelmünket leginkább azok a bizonyos remekművek kötik le, amelyeket a zenetörténet is ezen kategóriába sorol. Általában. Abba most ne menjünk bele, hogy miket nevezünk remekműveknek, hiszen ennek nyilvánvalóan van egy szubjektív vetülete is.
Én úgy vagyok vele, hogy inkább Beethoven 2. szimfóniája ötször, mondjuk öt érdekfeszítő interpretációban, mint Hacsaturján fuvolára modifikált hegedűversenye egyszer. Persze, ahhoz, hogy tudjam, milyen, meg kell hallgassam. Megtettem, és kijelenthetem, nem véletlen, hogy az örmény-szovjet szerző leghíresebb munkái a Kardtánc és Az Onedin család filmsorozat főcímzenéje (részlet a Spartacus szvitből).
A zenekar ugyanakkor kifogástalanul játszik, Kesselyák elementáris mennyiségű energiát mozgat meg, ebből majdnem mind pontosan a helyén landolt. A Szegedi Nemzeti Színház terme nem kimondottan szimfonikus zenekari koncertekre lett tervezve, ez hallatszik is, a fuvola hangja majdnem teljesen elvész, pedig Lanczkor-Kocsis Krisztina becsülettel teszi a dolgát, nagyon jó művész. A Müpában ez hogy szólna, te jó ég!
Mjaszkovszkij nem törődött a beethoveni átokkal, és esze ágában sem volt abbahagyni a szimfóniák komponálását a kilencediknél, azt már biztosan tudhatjuk, hogy a huszonötödikig eljutott. Kesselyák szerint hihetetlen szakmai tudás összegződik ezekben az alkotásaiban, így a most játszott 25. szimfóniában is, amit egyébként valóban érdemes volt meghallgatni. Abban pedig teljes mértékben egyetértek a karmesterrel, hogy a 20. században is létezett ún. dallamos, könnyebben fogyasztható (komoly)zene, amit elnyomtak a különböző izmusok, és ezek között is akadnak valódi remekművek.
Mjaszkovszkij darabjával, habár nem tartozik ezek közé, mindenképp érdemes próbálkozni, főleg a hangerővel bánik jól és néha valóban elkap az általa használt érzelmi „vezetés”. A zenekar ezúttal is remekel, Kesselyák pedig talán még a korábbiaknál is nagyobb vehemenciával dirigál, ez meg is hallatszik a végeredményen: precíz, de ugyanakkor érzelmes játékot hallunk, nagyon szép összhangzással, kiváló vonóskarral.
Szegednek van egy nagyon jó zenekara, amely most Dubóczky Gergely személyében egy intellektuálisan is izgalmas művészeti vezetőt kap, és ez egy egyetemi városban korántsem elhanyagolható szempont. A klasszikus zene ugyanis bőven tartogat szellemi muníciót, amelyet érdemes felfedezni és felfedeztetni a fiatalokkal is, akiket érdemes megcélozni az újabb és újabb megközelítésekkel, műsorokkal, azért, hogy a város és a zenekar a lehető legtöbb szinten és platformon találkozzon egymással. Erre Szegeden minden lehetőség adott.
