Megjelent Christian Măcelaru és a WDR Sinfonieorchester új lemeze, amelyen Simon Trpčeski zongoraművésszel a két Brahms-zongoraversenyt adják elő. A Linn Records felvételét hallgattuk meg.
A WDR világossá teszi Brahms hangszerelésében a hangok rétegződését, Măcelaru interpretációja könnyednek és tárgyilagosnak hat. A legszembetűnőbb probléma a timpani: fizikailag ott van, de jelenléte nagymértékben csökkentett, különösen a vészjósló tekerésekben, amelyek a megfelelő hangulat megteremtésének szerves részét képezik. A bevezetés más részein úgy hangzik, mint egy mechanikus ketyegő szerkezet.
A hangminőség igazán kellemes, de a karakterizálásnál akadnak hiányosságok: az egész felvétel olyan, mint egy éppen felrobbanni készülő gránát – túlságosan is szenvedélyes és viharos, meglehetősen kevés kiegyensúlyozottsággal.
A B-dúr versenymű sokkal ígéretesebb a világosan kimondott kürtszólóval, amely szépen illeszkedik a Trpčeski által megrajzolt vonalakhoz. A második tétel visszazuhan a régi szokásokba, a szólista dallamaihoz ezúttal több kitartásra és lendületre van szükség, különösen a hosszabb hangoknál. Amikor azonban a tétel második felében a zenekar átveszi a témát (és ezzel együtt a stafétabotot), ismét jobban érezzük azt a lendületet, amit Brahms papírra vetett.
Ezek a művek sem a szólista, sem a zenekar számára nem sétagaloppok. Az interpretációk következetlensége a két versenyműben engem egy picit zavart, de a B-dúr összességében emlékeztet minket arra, hogy az előadók milyen képzett muzsikusok, akik igazán szép játékra képesek. Mindent összevetve: kellemes hallgatnivaló, különösebb stresszfaktor nélkül – ám a kiadó hírnevéhez méltó kifogástalan hangminőséggel.
