Azért az mekkora név már, hogy Bruce Liu? Rameau, Ravel és Alkan műveinek érdekes egymás mellé helyezésével egy olyan zongoristát látunk-kapunk, aki hajlandó felfedezni és kísérletezni az összeállításokkal, egy szóval: nem a megszokott utat járja. A Deutsche Grammophon felvételét hallgattuk meg.
Liu gyönyörű egyéni hangja rögtön Rameau Gavotte és Six Doubles című művében megmutatkozik. Míg Rameau eleganciája visszafogott (talán maga a barokk nyelvezet miatt), Ravelé kaleidoszkópszerű, ahogy azt a Miroirs hat egyedi vignettájában hallhatjuk. Liu egyik legjobbja az Oiseaux Tristes (11. szám). A cím által sugallt „szomorúság” nem egészen készít fel bennünket a határozottan baljóslatúbb narratívára, Liu egy lépéssel tovább megy egy még hátborzongatóbb pörgéssel.
Azáltal, hogy valóban ráül a disszonanciákra, azok teljes hátborzongatósága átjön; és ne feledkezzünk meg a hangok éles, hullámzó rohanásáról. Azzal, hogy hagyja, hogy a harmóniák teljesen kiéleződjenek és természetesen szétfoszoljanak, egy folyamatos panorámás és atmoszférikus hangzásvilágban maradunk.
Liu nem távolodik el messzire azoktól a zenei impresszióktól, amelyek első albumát olyan erőssé tették – bár árnyalt megközelítése nem működik itt minden egyes mű esetében, az eredetiség azonban még mindig teljesen nyilvánvaló. A művek kiválasztása és elhelyezése is kiváló: bár egyik darab sem (talán az Alkan-etűdök kivételével) a csillogásról szól, mégis alaposan lenyűgözött a sokoldalúsága.
