Több mint tíz év telt el Diana Damrau legutóbbi, Richard Straussnak szentelt lemeze óta. Azon a kiadványon válogatott dalok zenekari változatban (Christian Thielemann-nal és a Müncheni Filharmonikusokkal) kerültek bemutatásra; ezen az új albumon a Négy utolsó éneket szólaltatja meg, Mariss Jansonsszal egy másik müncheni zenekar élén, majd ezeket egy ügyesen kiválasztott zongorás dalválogatással párosítja. A Warner kiadványát hallgattuk meg.
A német szoprán erényei jól érvényesülnek – ezen a korongon is. Damrau szinte mindent (is) el tud énekelni. Egy bizonyos szinten. Előadásmódjának integritásához és intelligenciájához nem férhet kétség, és a Négy utolsó énekben – amelyhez érzékeny, részletes kíséretet kap – csodálatra méltó a rendezett, visszafogott előadásmódja. A többi dalban is van mit dicsérni, nem utolsósorban a Három Ophelia-dal megfelelően törékeny és „éles” előadását, Helmut Deutsch zongorajátékával, amely itt is, mint mindenütt, példamutató.
A gyengédségből máshol sincs hiány, még akkor sem, ha az énekesnő stílusa néha inkább tűnik merevnek, mint könnyednek. Feljebb a hangterjedelemben Damrau szárnyai mintha megnyirbáltak lennének, és ez azt jelenti, hogy a dallamok is csak ritkán tudnak szárnyalni, pedig Strauss esetében ez elengedhetetlen. Ahol mások képesek kitölteni a frázisokat és melegséggel elárasztani őket – Lise Davidsen jut eszembe, mint friss példa a Négy utolsó énekben -, Damrau csak extra acélos erőt és hangerőt tud nyújtani.
Damrau sok rajongója valószínűleg nem fog csalódni, de más énekesek erőteljesebben és meghatóbban szabadítják fel e zene teljes líraiságát és szépségét.
