Rudolf Serkin meghalt, mielőtt véglegesen jóváhagyta volna a Waldstein- és Appassionata-szonáták e kései felvételeit. A zongoraművész természetesen lenyűgöző Beethoven-interpretátor volt, és mindkét darabról több felvételt is készített pályafutása korábbi szakaszában, amikor technikailag jobb formában volt. A Deutsche Grammophon kiadványát hallgattuk meg.
Történetesen a Waldstein-szonátát illetően nincs miért bocsánatot kérnie – a felvételek 1986-ból származnak. Az előadás igen nagy mélységgel rendelkezik, ez részben a kissé lassú tempóknak köszönhető, amelyek valóban hagyják lélegezni a zenét, különösen az első tételben, részben pedig a felvétel széles dinamikai tartományának.
Serkin mindig gyönyörűen kezelte a finálét, a főtéma minden egyes visszatérését szívmelengető eseménnyé téve, és a Coda semmit sem enged a zongorista előrehaladó korának fiatalos frissességéből. Nagyon nehéz megérteni, hogy miért nem adták ki akkor ezt a lemezt, hacsak Serkinnek nem voltak problémái saját magával.
Az Appassionata ezen változata 1989-ből származik, és a gyors szakaszokban nyilvánvaló technikai hanyatlásról árulkodik, a külső tételek tempói néhány perccel lassabbak, mint a zongoraművész 1960-as évek elején készült, ugyanennek a műnek a referencia-verziójában, de ami még fontosabb, hogy fáradságosnak tűnnek – különösen a fináléban, amelynek örökmozgó főtémája hallhatóan „sok” Serkin számára.
Ha igazi Serkinre vágyik a hallgató ebben a repertoárban, a korábbi (Sonynak készült) változatai még mindig előnyösebbek, de azért ezen a felvételen is van min elcsodálkozni.
