Azért nem véletlen, hogy Bartók neve összeforrt valamilyen módon a jazz műfajával. Ott volt az a bizonyos Benny Goodman klarinétos, aki rendszeres és eredeti előadója volt műveinek, másrészt már-már közhelyszerűen ott lüktet a jazz izgágasága Bartók legjobb alkotásaiban. Hogy teljes képzavarral éljek, azt is mondhatnám, hogy Bartók Rocks, és különösen igaz és érvényes ez a megállapítás, amikor az ember a Sárik Péter Trió lemezét hallgatja, amely a második a magyar szerzőnek dedikált „sorozatban”.
Nem is csak rock and roll van itt, hanem punk és pop, néha a legmerészebb képzettársítások villannak meg, csak kapkodjuk a fejünket. Őszintén szólva a legkevésbé a jazz szó jutott eszembe, miközben pörgettem az albumot. Akkora a lendület, a dinamika, hogy még a lassabb számok is elementáris energiával rendelkeznek. Ismerem Péterék előző Bartók-lemezét, hallottam is őket élőben játszani, ott inkább az ötletesség és a finomabb megoldások domináltak.
Itt és most zúzás van, de ne ijedjen meg senki, bőven jut elég terep a hangszereknek, illetve tulajdonosaiknak, hogy megcsillogtathassák tudásukat. Bartók hirtelen beült az időgépbe, utazott majd száz évet, és Azahriah, valamint Beton.Hofi korában képes úgy megszólalni, mintha a beateket maga Hundred Sins keverte volna az örökbecsű dallamok alá.
Senki ne számítson nagy jazz megfejtésekre, Sárik Péter és triója a saját maga által kitaposott úton halad, ahol egyik műfaj sem szent, viszont mindenki megkapja a magáét és persze a neki kijáró tiszteletet.
Kifejezetten élő, néhol vad és mindenképp vibráló lemez, ami ezúttal nem hangulatos nappalikba, hideg téli estékhez egy pohár vörösbor mellé való. Hagyjuk el a jazz műfajához kötődő mázakat és előítéleteket, ne viselkedjünk, ne fészkelődjünk – inkább irány a Sunset Strip és a Rainbow klub Hollywoodban!
