A Hyperion kiadónál a romantikus zongoraversenyek kimerítő feltárása folytatódik a sorozat legújabb, 86. darabjával. Mivel mindkét zeneszerző valószínűleg sok olvasó számára ismeretlen, helyénvalónak tűnhet egy rövid bemutatás is.
Thomas Tellefsen hat testvér közül a legfiatalabbként született 1823-ban, és első zeneóráit apjánál, Johan Christian Tellefsennél, a trondheimi székesegyház orgonistájánál vette. Tizenéves kora végén Párizsba utazott, ahol Frederic Chopin barátja és alkalmi tanítványa lett. Tellefsen 1851 áprilisában debütált Párizsban, és a koncertről szóló újságcikk szerint „Chopin hűséges tisztelője volt… átitatódott [Chopin] szellemével, és akivel szoros érzelmi rokonságot érzett”. Valóban, mindkét versenyműben (különösen a másodikban) számos olyan édes melankóliájú és önfeledt virtuozitású pillanatot találunk, amelyek meglehetősen „chopinesek”.
E pillanatnyi hasonlóságok ellenére Tellefsennek saját, konzervatív hangja van. Mindkét versenymű a klasszikus háromtételes formát követi, a nyitótétel szonátaformájú, a zongora először az expozíció megismétlésével lép be. Mindkét mű zárótételei népi anyagot használnak: az első egy norvég menyasszonyi indulót, a második egy tarantellát.
Tellefsen nem törekszik a szabályok áthágására. A szólószólam nem küzd a zenekarral, és harmóniai nyelve konzervatívnak fog tűnni, ha összehasonlítjuk Schumann és Liszt első versenyművével. A szólórész azonban számos lehetőséget kínál a virtuóz bemutatkozásra, amelyet átgondoltan kidolgozott hangszerelés és megkapó dallamlíra egészít ki.
A második versenyműben kiegyenlítettebb a helyzet. Míg a nyitótételben nem ártana több vágás és lendület, a második tétel Adagio-ja kifinomult szépségű játékot kínál, a középső rész elragadtatott intimitást talál, ahogy a zongora a nürnbergi fúvósok elbűvölő szólójátékát kíséri.
Az új Hyperion-felvétel jelentős kiegészítéssel érkezik: Friedrich Kalkbrenner 20 perces „Grande Marche”-ja zárja ugyanis a sort. Kalkbrenner ismert zongorista, zeneszerző, tanár és zongoragyáros volt, aki fiatalon elhagyta Németországot, hogy a párizsi Conservatoire de Parisban tanuljon, és végül élete hátralévő részében a fővárosban telepedett le. A Hyperion e sorozat korábbi darabjaiban már több zongoraversenyét is rögzítette.
A vonószenekarra és zongorára írt „Grande Marche”-ot erődemonstrációs darabnak szánják, és Shelley minden bizonnyal megfelel a kihívásnak, könnyedén megoldva annak minden technikai követelményét. Bár el tudom képzelni, hogy koncerten is élvezni fogom, többszöri meghallgatás után úgy éreztem, mintha csak hangjegyeket pörgetnék. Mások talán többet találnak benne, mint én.
