Martin James Bartlett saját bevallása szerint „meglehetősen szörnyen táncol”, de ez nem tartotta vissza attól, hogy felhúzza a tánccipőjét, és összegyűjtsön egy francia zeneszerzőkből álló brigádot ehhez az albumhoz. És függetlenül attól, hogy a táncparketten mennyire nagyszerű táncos, a billentyűkön barokk gavottokat és kísérteties keringőket varázsol elénk legújabb lemezével. A Warner Classics kiadványát hallgattuk meg.
Nem mintha ez lenne a világ leginkább táncos ihletésű zongoraalbuma, alapvetően jó lemez, amely Ravel neoklasszikus Le tombeau de Couperin című műve és a kataklizmikus La valse átirata köré épül. Bartlett rendkívül kifejező muzsikus. Ha romantikus Rameau-ja meglehetősen földhözragadt marad is, Couperinje hangulatos kandallófényes melegséggel pislákol. Két Hahn-miniatúrája finoman keserédes és örvénylően vidám, míg Debussy 1. Arabesque-ja úgy siklik el, akár a folyékony napsugár.
Bartlett élvezi a jó rubatót, és hogy mit gondolunk erről, az talán ízlés kérdése. Néha a visszahúzás szinte észrevehetetlen, a hatás pedig varázslatos. Máskor viszont feleslegesnek tűnik és sokkal kevésbé meggyőzően iktat be egy crescendót a tempó kihúzásával. A Fugato kecses vonalai után a Forlane rejtélyes dallamai veszik át a főszerepet, a Rigaudon szíves és fürge ujjmunkával pezsdíti fel a dolgokat, míg az ezüstös Toccata szikrázik.
A La valse Bartlett kezében dübörgő tobzódás, tele ütős basszusakkordokkal és üvöltő glissandókkal. A darabról alkotott elképzelése meglehetősen elnagyolt, de ettől függetlenül gyakran izgalmas.
Ha nem is táncra, de kedélyes időtöltéshez – akár háttérzeneként – javallott.
