Brahms édesapja nagybőgős volt, ahogyan azt az emberek gyakran felidézik, amikor az e-moll csellószonátát hallgatják, tekintettel annak mélyen ülő nyitányára és állítólag komor, borongós természetére. Christian Poltéra és Ronald Brautigam egyszerűen kidobja most az ablakon ezeket az előítéleteket, hiszen romantikus csellóra és zongorára írott darabokat rögzítettek közösen. Brahms műve mellett Schumann is képviselteti magát a BIS albumán.
A duó üdítően friss levegővel tölti meg frazeálását, ritmusát és lendületérzékét, maximális élvezetet hozva egy olyan műbe, amely túl gyakran tűnik úgy, hogy mindez hiányzik belőle. Poltéra hangja ugrál és ragyog – igen, a csellók tényleg tudnak csillogni, Brautigamé pedig egy 1868-as Streicher-zongora modern másolata által felerősítve tűpontos tisztasággal és extra rezonanciával rendelkezik.
A lemez programja jól megtervezett, a két Brahms-szonáta közé Schumann Fünf Stücke im Volkston című darabját helyezi, hogy változatosságot teremtsen. A zenészek itt is megszabadítanak minket minden lehetséges „pókhálótól”, a nyitódarabba olyan toporzékoló lendülettel vágnak bele, hogy csak egy harsona és egy harmonika hiányzik belőle, de a szelídebb művekbe is őszinte gyengédséget és lírai áramlást visznek.
A Brahms f-moll szonáta, amely majdnem negyedszázaddal későbbi, mint testvérműve, a páros közül az extravagánsabb és nyíltszívűbb, és itt azt várhatnánk, hogy Poltéra és Brautigam hazai pályán játszanak. Ennek ellenére nem mennek biztosra; átható a határok feszegetésének érzése, a legtöbb irányban kockázatot vállalnak, és Poltéra időnként kicsit közel kerül ahhoz, hogy erőltesse a hangokat, vagy túl messzire menjen egy-egy frázis erejéig.
A felvétel elsöprő szenvedélye, élénksége és öröme, valamint a kiváló hangminőség napokig megmaradt bennem, érdemes többször elővenni a lemezt, leginkább azért, mert mindig más és más arcát mutatja.
