Gianandrea Noseda és a washingtoni Nemzeti Szimfonikus Zenekar már jól bevált, lendületes Beethoven-ciklusa két újabb darabbal, a második D-dúrral és a hetedik A-dúr szimfóniával folytatódik. A lemezt ismét az NSO saját kiadványaként hallgathatjuk meg, amely ezúttal kiváló hangminőségben fogant.
Noseda a második szimfóniát leplezetlen vidámsággal hajtja, és a zenészek megfelelnek az általa meghatározott tempónak (ezek gyakran megközelítik Beethoven vitatott metronómjelzéseit). Különösen tetszett a második tétel, a finoman emelkedő fuvola-arpeggiókkal. Ez azonban egyensúlyi problémákat okoz: az első tételben, az Allegro con brio-ban a harsogó fúvósok néha elnyomják a kavargó vonósokat.
Noseda csodálatosan éles sforzandókat művel, bár – mint az előző részekben – a tétel elején hajlamos túlzásba esni, így a kezdődő izgalmas csúcspont itt nem tudja teljesen kifejteni hatását. Viszont a finálé minden szellemességét megragadják, a beethoveni befejezés kellő fényében tündököl.
A Hetediket merész gesztusok és harsány ritmusok rajzolják meg, amelyek még az első tétel legfeszültebb szakaszaiban is hatalmas lendületet adnak. Érdemes kiemelni a fagott és a fuvola finom szólójátékát. Az Allegretto ritmikailag kissé tétova, a hosszabb kifejező frázisok nem eléggé érzékletesek, és a harmadik tétel triójában a hátborzongatóan ismétlődő mély kürtfrázisok sem az igaziak. Noseda azonban ismét egy villanyos fináléval koronázza meg a játékot, amelyben az NSO vonósai virtuózan aktívak.
