Orr Máté és Rácmolnár Sándor munkái olyanok egymás mellé téve, mint két unokatestvér, akik nagyon hasonlítanak egymásra, ahogy együtt mosolyognak egy közös családi fotón. Ez a családi fotó ez a kiállítás. Ez a hasonlóság, amiben ez a két anyag egybeesik, mi magunk vagyunk, akik most itt állunk. És a mosoly: ez a pillanat.
Orr Máté és Rácmolnár Sándor életrajzait részben ismertem, részben megkerestem és elkezdtem önöknek megírni, azután rájöttem, hogy mindkettő ki van ragasztva a bejárattal szemben a fal belső oldalára. Tehát nem úszom meg, kénytelen leszek ehelyett a képeikről beszélni. Kemenczky Judit egyik versében olvassuk: megfeketült vásznakról közeledő lépteimre visszhangzó kiáltás felel. Ezt a kiállítást ennél pontosabban összefoglalni nehéz lenne. De mit is mond, miről is szól ez a kiáltás?
Elsőként az tűnik fel, mindketten mennyire elkötelezettek az önreflexív kompozíciók iránt, vagyis szebben mondva, milyen hangsúlyos a munkáikban, hogy a kép tudatában van a saját képségének, négy oldalának, aljának, tetejének, keretének. Ezen keresztül közös a mutatás gesztusa. Mint egy árnyjáték, a háttérben tarkára festett vajang bábokkal, amikből a befogadó a fekete kontúrokat kapja. Ez így működik mindkettőjüknél, csak itt fordítva: valami feketének látjuk a színes, innenső túloldalát. Bábozni vele pedig a mi feladatunk. Ez a kitett, vállalt transzformáció talán a művészi alkotás maga, és persze a titok ott kezdődik, hogy ez honnan indul és mibe érkezik. Kinek, hová, miért, idézi Esterházy Péter az Édesapja szállóigéévé lett bekiabálását a pálya széléről. Kinek, hová, miért. Csupa fontos, szép rejtély. Ilyen értelemben kész feladványok, finom feladványok ezek a munkák. Mint a sütemények, olyan finomak. Képzeljük csak el a lehetetlen pillanatot, hogy ha mindannyian egyesével el kéne mondjuk, mi van a képen. Nem lenne két egyforma mondatunk.
Orr Máté festményei, meggyőződésem, egy titokzatos, középpont nélküli magánvallás misztériumjátékait ábrázolják. Az ember utáni barokk megváltástörténetének jeleneteit, amelyekben a szél zúgása mond hegyi beszédet, ajtócsapódás az igehirdetés, távoli sírás az angyalok kara. Madarak az apostolok. A megkínzott test pastiche, jelzésérték, az ábrázolás valódi tárgya a feszültség, ami akkor is mindig ott van, ha egy félig hámozott citromot vagy egy rózsafüzéren vezetett gazellát látunk. A viszonyok maguk vannak a képen, nem az elemek, kizárólag az egymás közötti kapcsolatuk. Akár a Pilinszky-versben a falakba szerelmes farkas, ami, szegény, az agyonveretéssel lesz önnön helyzetével teljes.
Rácmolnár Sándor festményei és rajzai eközben mintha egy egyszereplős bosszúfilmből vett jelenetek lennének. A sérelem titok, a bűnös ismeretlen. Nincs itt semmi, mégis minden ellenség, a kaktusz is, az asztal is. Mindenen bosszút kell állnunk a puszta jelenlétünkkel. Bár ezt talán csak látszólag van így. Talán a gondoskodás kényszere a jobb szó arra, amit ezek a rajzok mutatnak. Lehet, hogy ezek egy világkörüli út fotói, ahol nem megyünk sehová, egyszerűen csak hagyjuk, hogy alánk forogjon a bolygó megfelelő része, sivatag vagy pálmafás tengerpart. A magunkra maradás sokszorosan elleplezett, a brutalitást hajszálfinoman romanticizáló portréi. A magunkra maradásé a ténnyel, hogy élünk, és minden úgy van, ahogyan van.
Orr Máté és Rácmolnár Sándor festményei olyanok így egymás mellett, mint két unokatestvér, akik nagyon hasonlítanak egymásra, és most épp találkoztak egy vasárnapi ebédlőasztalnál, és ilyenkor kiütköznek a különbségek is.
Rácmolnár Sándor farkasembere úgy van túl a humanizmuson, hogy közben nem gyűri össze az öltönyét. Allúziókkal, néma őrjöngéssel és érzékeny figyelemmel, mint borostyánnal befuttatott szörnyeit nem lehet anélkül nézni, hogy zavarba jönnénk. Hemzsegnek ezeken a képeken a megbabonázó, transzhumán tekintetek. Mintha bárhová menne is, téged nézne, a nézőt, a nézővel, farkasszemet. Egy repülőben ülve. Egy autó tetején. Kifelé a képből.
Eközben a rajzok és festmények minden vonásából a tervezett esetlegesség sugárzik, a naiv festők zsenialitása vegyül Pascal szomorúságával, és a padra firkáló gyerekek nyers dühével. A farkasember átváltozik, úgy lesz önmaga, átváltozásának célja a düh manifesztációja. Ennek eredménye vajon ez a kimunkált durvaság, vagy épp ellenkezőleg. Ahogy Kemény István írja: Ami elromlik, így működött. A természetesség, a modorosság teljes hiánya mellett a popkultúra vizuális kódjainak egymásra írása maga a nonsalansz. Akárha minden munka egyszerre kiabálná, hogy Ide nézz! és hogy Ne nézzél! Ritka izgalmas együttállás.
Orr Máté festményeinek viszont régóta (ha nem konkrétan már a legelejétől) egyik legfontosabb vonása az emberi tekintetek teljes hiánya. Gombszemek és karikák jelzésértékű foltjai vannak, és elefántok szeme, macskák szeme, lovaké, mégis, a kompozícióban szereplő, interpretálásra leginkább alkalmas eszköz működése rejtély. Mit lát egy elefánt? Nem tudjuk. Helyette a mániásan transzparens beszéd metaforikussága taglóz le minket. Miért van ott az a zsiráf? Miért, miért, nyilván azért, mert egy zsiráf kell oda, ne kérdezz már hülyeségeket. És mit jelent? Mit, mit, hát azt, hogy itt van egy zsiráf. Számomra ilyesmi Orr Máté festményeinek konkrét titokzatossága.
Ezeken a festményeken ugyanakkor a pontosság, a technika finomsága is nélkülözhetetlen, sőt mintha ez építené a képet. Ilyen egy precíziós robbantást megálmodni. Szellemarc festékfújóból. Rajta Szicília és Róma bársonya, legyen hova beledőlni arccal, zokogva a pirosba, hogy olyan puhán szúrjon, ahogy csak a bársony tud. Ez a puha szúrás lengi be a képeket. Ismeretlen szentek nyílvesszővel. Játékmacska és valódi. Kétdimenzióssá lefokozott büntetés és burukkoló bűntudat – ami nem öl meg, az is megöl, és ami megöl, az halhatatlan. Mozdulatlan történetek. Mintha Leonora Carrington tudattalanjába néznénk. Mesteri az egész.
Ami azonban minden különbség ellenére összeköti ezeket a munkákat, az egy állítás, egy válasz a kérdésre, miszerint hová tartunk, a válasz, hogy befelé, a mélyére. Egy felhőszakadást, egy horrorfilmet, egy krokodilt, az állandó szembesülést a legmélyebben fekvő súlyokkal, vagy bármit, ami aranyfénnyel csillan fel este kilenc után, szóval mindezt, ami zuhan bennünk a végtelen, fekete űrön át, ezt nézni igyekszünk. Erről beszél ez az anyag, egyfajta eszképizmusról befelé. Mindig az jut eszembe Orr Máté festményeiről, az jutott először és ezredjére is az fog, hogy le vannak vágva a világról. Rácmolnár Sándor képeiről pedig, hogy le van vágva róluk a világ. Így ér össze a szűk keresztmetszetben, ami legkívül és ami legbelül ténfereg – ezeken a munkákon. Legkívül és legbelül egyszerre. Ott állunk most, ebben a mosolyban, ebben a hasonlításban.
Azt hiszem, egy műalkotás legnagyobb erénye (ha nem gyalázatosan leegyszerűsítő ilyet mondani), hogy tekintetté avatja a pillantást. Eseménnyé a pillanatot. Meglebbenti a semmi fátylát, figyelmeztet, hogy figyelni kezdjünk. Ezt érzem most, ezen a hipnotikus kiállításon végignézve, visszafojtott lélegzettel igyekezve, nehogy lekéssem, pedig itt állok a kellős közepén. Ezt tudja Orr Máté és Rácmolnár Sándor közös anyaga, a Stereopsis, itt a Várfok Galériában.
Ezzel a néhány szerény észrevétellel tehát, bátorítva önöket, hogy hordozzák rajta körbe a legjobbik tekintetük: ezt a csodás kiállítást ezennel megnyitom.
(Elhangzott: Orr Máté és Rácmolnár Sándor Stereopsis című kiállításának megnyitóján, 2023. szeptember 12-én a Várfok Galériában.)
A kiállítás október 28-ig, keddtől szombatig 12 és 18 óra között ingyenesen látogatható a Várfok Galériában.