December 22-ig láthatóak Pető István absztrakt, lírai képei a Várfok Galériában. A De Temps en temps (Időről időre) címet viselő kiállítás egy érett művészetű alkotó kiforrott nyelvezetével szólítja meg a látogatókat. Művei korokon átívelve járnak szabadon a művészettörténet kronológiájában, vissza az impresszionizmus óriásáig, Claude Monet-ig.
A magát csak festő-rézkarcolóként aposztrofáló Pető István művészete egészen ösztönös, intuitív alkotás. Mégis: festményeinek és grafikáinak erős jellemzője a formai építkezés, az átgondolt rétegzettség, a különböző médiumok és technikák izgalmas összeforrasztása. A Pető művészetében megszólaló mélység valamiféle univerzalitáshoz köthető, az olyan művészethez, melynek nagysága újra és újra felbukkan a történelemben, az adott kor kontextusában.
Ez a kortalan művészet, amely visszarepít minket Monet impresszionista könnyed-súlyosságához Petőnél sokkal bensőségesebb, kevésbé ábrázoló. Míg Monet képein a Giverny-i kert tavacskája és az azon átívelő Japán híd jelenik meg, addig Pető István alkotásai belső kerteket, metafizikus burjánzást ábrázolnak. Mindkettejük művészetében kiemelt szerepet kap a szemlélődés, amely a két művész esetében irányában különbözik – míg Monet kifelé tekint, addig Pető befelé fordul, mentális tájaiból merít inspirációt.
Bár Claude Monet 1840-ben született Párizsban, Pető István pedig 1955-ben Mezőkövesden, a köztük besűrűsödő 115 év nem akadály abban, hogy alkotásaik hasonló stílusban visszhangozzák üzenetüket. Mi több: azzal, hogy Pető 29 évesen Franciaországba költözik, Párizs mindkettőjüknél kiindulási pontként van jelen megkerülhetetlen hagyományával, a művészet pionírjainak bölcsőjeként. Izgalmas a párhuzam, ahogyan különböző alkotói korszakaik hasonlóan fejlődnek, egy évszázados távlatból is. A figurális kezdetet Monet esetében az impresszionista jegyek megjelenése, Petőnél pedig a fokozatos absztrakció követte. A kert témája Monet-nál 1883-ban válik igazán központivá, ekkor bérli ki először azt a Giverny-i házat és telket, amit később meg is vásárol, majd haláláig bővít és alakít. Monet számára a kertészkedés, a környezet formálása maga is alkotás: ahogy mondja, „A kertem a legszebb mesterművem.” Pető István esetében a „belső kertek” a kilencvenes évek végén jelennek meg egy New York-ban, kizárólag intenzív festéssel töltött időszak hatására. Ezekből a metafizikus sétákból bomlanak ki a nyugati avantgárdból sarjadó lírai absztrakcióból és a keleti, spirituális hagyományból összeszőtt alkotásai.
A kert témája, mint egy lelkiállapot kifejeződése Monet-nál is megjelenik: látásának romlása és a háború azt eredményezi, hogy kései festészete egészen intenzív színeket jelenít meg, bordó, telített koloritokkal dolgozik. Pető Istvánnál a vörös színhez határozottság társul – a növényzet jól kivehetően, szinte kijelentésként jelenik meg a vásznon. A mindkét művésznél megjelenő tavirózsák filigrán hatással, finom érzékenységgel tekintenek a nézőre.
Monet kevésbé ismert művei közé tartoznak litográfiái. Ezek az apró vonalakból összefonódó, részletgazdag alkotások izgalmasan lépnek dialógusba Pető István sokszorosított grafikáival, ahol a kertek és a flóra, mint variációk egy témára jelennek meg. A természet, mint kimeríthetetlen inspirációs forrás mindkettőjük esetében alázatot, munkájukban fáradhatatlan kitartást eredményezett.
Szép azt látni, amikor valami időben egymástól látszólag távoli párbeszédet alkot. Ilyenkor érvényesülnek talán a legjobban, bukkannak felszínre azok az összefüggések, melyek bizonyítják: a művészet soha nem magányos műfaj, hanem egymásra építő, hatásmechanizmusokat magába sűrítő. Claude Monet festészete mérföldkő volt az absztrakt festészet kialakulásában, amely – mint műfaj – Pető István képeiben már teljességében nyilatkozik meg. A Várfok Galériában megrendezett kiállításának címe mindezek kontextusában különösen találó – emléket állít a művészettörténetben időről időre felbukkanó, igazi tehetségnek.
