Június 1-én veszi kezdetét a Kovács Krisztina művészettörténész és Závada Péter költő vezetésével megvalósuló New York School Projekt. Az esemény névadója a 20. századi művészettörténet egyik kiemelkedő, meghatározó, három évtizedet felölelő „mozzanata,” a New York-i iskola. Hatása az 1950-es évektől egészen a 80-as évekig tartott – berkein belül egymásba fonódott a képzőművészet, irodalom, zene és tánc. A pezsgő kulturális világ, az izgalmas kollaborációk teljesen megváltoztatták a művészeti színteret – feltűzték New York-ot az alkotói világ térképére.
Ha a New York-i iskola fogalmát halljuk, ne gondoljunk intézményre, tanórákra vagy tantermekre – A „New York School” sokkal inkább gyűjtőfogalom, amelyet arra a laza művészi csoportosulásra alkalmaznak, amely az 1940-es, 1950-es és 1960-as években New Yorkban letelepedett költőkből, festőkből, táncosokból és zenészekből szerveződött. A terminust Robert Motherwell alkotta meg, – beletartozik az absztrakt expresszionizmus, az akciófestészet, a color field festészet, a jazz, az avantgárd színház, és még sorolhatnánk.
Az „iskola” létrejöttét – mint annyiszor a művészettörténet során – barátságoknak, bároknak és kávézóknak, végeérhetetlen beszélgetéseknek köszönhetjük. Greenwich Village, mint „művészkörnyék” tűnt fel a térképen. Talán ennek a megalakulási formának, organikusságnak is szerepe volt abban, ahogyan a New York-i iskola magába fogadta a különböző művészeti ágak képviselőit, majd termékeny talajt biztosítva nekik együttműködésekre késztette őket. A párbeszéd kulcsmotívum volt a csoport működésében, mind belsőleg ható, mind pedig kifelé érvényesülő értelemben.
A színes összetettség és sokoldalúság a New York-i iskola keretein belül többrétegű. A műfaji sokféleséget gazdagította, hogy a különböző művészeti területeken belül is elkülöníthetünk leágazásokat, alcsoportokat, akár egészen új irányzatokat is. Ilyen volt az automatizmus, melyet kezdetben Pollock, Motherwell, Rothko és Gottlieb alkalmazott – szerintük minden egyes mű befejezetlen, folyamatban lévő gondolat, a készülése közben megélt jelen lenyomata. Ehhez hasonlóan a Willem de Kooning és Pollock által képviselt akciófestészet az alkotás aktusában látta a művészetet, minden gesztust jelentéssel ruházott fel, elválaszthatatlanul a művész személyétől.
Ellentétesnek, komplementernek hathat az absztrakt expresszionizmus valamivel később megjelenő másik iránya, a colour field festészet. A Mark Rothko, Barnett Newman és Clyfford Still által képviselt irányzat passzívabb, reflektívebb és érzelmesebb tónussal lép fel. A hatalmas, lenyűgöző vásznak méltóságteljes megjelenése magába fogadja a nézőt. Ahogy Rothko fogalmazott: „Azért festek nagyban, hogy intim legyek”.
A képzőművészet mellett a New York-i iskola prímása a költészet – rangsort közöttük teljesen felesleges állítani, különösen, ha figyelembe vesszük egymásra gyakorolt hatásukat. Vezető költőként talán Frank O’Harát nevezhetnénk meg. Ő egymagában is szentesíti az együttműködéseket, lévén kurátor a Modern Művészetek Múzeumában (MoMA). Az irodalmi oldal is rendkívül szerteágazó. Tekintettel a New York-i iskola harminc évére, az ide sorolható költőket és írókat két nemzedékre szokás tagolni: az elsőnek a középpontjában egy öt költőből álló magról beszélünk: John Ashbery, Barbara Guest, James Schuyler, Kenneth Koch és Frank O’Hara személyében. Míg a második generációhoz Alice Notley és az általa vezetett Ted Berrigan, Bill Berkson és Ron Padgett tartozik.
A stiláris sokszínűség – ahogy azt a képzőművészetnél láthattuk – a műfajokon belül is megjelenik. Ennek ellenére a New York-i iskola költőinél felfedezhetünk egy kedvelt hangnemet. A közvetlen, urbánus, társalgási stílus hétköznapi pillanatokat, popkultúrát, humort és spontaneitást egyesített magában, törekedve arra, hogy az életet a maga nyers valóságában ragadja meg. Válasz volt ez a háború utáni, borzalmak szülte értelmiségi komolyságra is – A játékosság, a levegős, mégis nagy jelentőséget sejtető alkotások a legkülönfélébb nyelvi regisztereket szólaltatták meg.
Költészet és festészet dialógusába könnyedén fonódott bele a zene és a tánc. A New York-i iskola zeneszerzői között ott találunk olyan neveket, mint John Cage, Morton Feldman, Earle Brown és Christian Wolff. Hatással voltak a Fluxus kialakulására – csak hogy ismét egy műfajközi összefonódást említsünk. Befolyással voltak a modern táncot forradalmasító Judson Táncszínházra is. Az itt alkotó művészek újszerű módon ötvözték a performanszot és a radikális új koreográfiákat az avantgárd zeneszerzők és táncosok hangzás- és látványvilágával – talán ebben is felismerhetjük a New York-i iskola szellemiségét.
Már az eddig leírtakban is felfedezhető az a pezsgés, megújulástól és izgalomtól remegő közeg, amely a kor New York-ját jellemezte. Értelemszerűen, a New York-i iskola összetettsége maga is erősen összeforr a kor művészeti-szellemi fellendülésével, a kulturális színtér újjászületésével. Ezekben az években meglehetősen sok új galéria nyitja meg kapuit – A New York-i iskola művészeit bemutató főbb galériák a Tibor de Nagy Galéria, az Anita Shapolsky Galéria, valamint a Stable Galéria voltak. Később, 1998-ban a Gagosian rendezett kiállítást a csoport műveiből.
Különösen fontos szerepet töltött be a New York-i iskola működésében a Tibor de Nagy Galéria. A debreceni származású, kalandos életű műkereskedő John Bernard Myers-szel alapítja meg a galériát 1950-ben. Már művészeti ismeretségeik kialakulása is legendás – Marionett színházat üzemeltettek. Ebből is látszik, hogy a kísérletező, újító galeristák közé tartoztak. A galéria művészek és költők szalonjaként működött, és a kollaboratív munkáknak és a közös kiállításoknak köszönhetően, valamint a Tibor de Nagy Editions néven megjelent kiadványok révén tűnt ki a korabeli New York-i galériák népes sorából. Ahogy Tibor de Nagy visszaemlékezik: „A művészek és az avantgárd költők egyfolytában ott voltak. Ki-be jártak a galériánkból. Olyan emberek min Frank O’Hara. Vagy John Ashbery.”
Rendkívül gazdag, merész munkát végeztek. A galéria első kiadójaként működött John Ashbery, Frank O’Hara, Kenneth Koch és James Schuyler költészetének. Mindenki más előtt rendezett önálló kiállítást Carl Andre, Helen Frankenthaler, Jane Freilicher, Red Grooms, Grace Hartigan, Alfred Leslie, Fairfield Porter és Larry Rivers műveiből. A szalonszerű működés miatt a különböző művészeti ágak „keresztbefertőzése” elkerülhetetlen volt, aminek számos példája ragyogó tehetségről tett tanúbizonyságot – vegyük csak a Festők és költők sorozatot, ami egymásról készített portrékban manifesztálódott, vagy akár a Grace Hartigan és Frank O’Hara féle Narancsokat. 1951 és 1970 között a galéria 18 limitált kiadású verseskötetet jelentetett meg, és számos könyvnek a borítóját és belsejét de Nagy-os művészek készítették. Olyan párosítások jöttek így létre, mint Frank O’Hara és Larry Rivers, O’Hara és Grace Hartigan, Chester Kallman és Rene Bouche, Kenneth Koch és Nell Blaine, John Ashbery és Jane Freilicher, Ashbery és Trevor Winkfield, Barbara Guest és Robert Goodnough, valamint Kenward Elmslie és Ron Gorchov.
A New York-i iskola sokszínűsége vitathatatlan – művészeinek sokfélesége az újvilágban ültette el az európai hagyomány magvait. Nézeteik, barátság-alapú szerveződésük, az általuk megjelenített közösségcentrikusság frissen és újítóan hatott. A világháborúk borzasztó éveire, a tragikus időszakokra élettel, vitalitással válaszoltak. Talán ide illik Frank O’Hara egy mondata is: „Szégyenkezem a századom miatt, de mosolyognom kell.”
Bővebb információk a Várfok Galériában júniusban megvalósuló „New York School Projekt” kiállításról és összművészeti rendezvénysorozatról ide kattintva.