Hogy utálta a Bartók Rádió közönsége, vagy legalábbis annak egy része, ha azt mondtam egy szimfóniára, szonátára, hogy az teljes kiőrlésű! Küldték a „változtasson szakmát!”, „feküdjön vissza!” és az ezekhez hasonló üzeneteket. Abszurdnak, blaszfemikusnak gondolták, akarták hinni. Pedig nem annak szántam.
A „teljes kiőrlésű zenemű” kifejezés tulajdonképpen nem is magára a kompozícióra, hanem annak előadására utal. Olyan ideális produkcióra, melynek köszönhetően a hallgató előtt földerengnek a darab jelentésrétegei, megvilágosodik az alkotás formája és fölépítése, ízlelhetővé válik a zenei csemege. Csak a jóisten tudja, miért ugrott be nekem Mohai Balázs fotóiról ez a kifejezés. Nyilván szerepe van ebben a malomnak, a helyszínt adó Csigó Malomnak, a zenei kapcsolódást a képeken föltűnő muzsikusok, zenerajongók erősíthetik. Bár, most, hogy ezen gondolkozom, a fényképész erőt sugárzó sorozata is sugallhatta azt az energiát, ami egyébként az őrléshez kell. Egyszerű fizikai, vagy éppen művészi értelemben. Ez érződik a fények bátor használatából, az árnyékvilág megidézéséből, vagy a nemesen egyszerű portrékból. Sokrétegű, sokízű, teljesen kiőrölt.
A 20. század elején három Molnár tanított a Zeneakadémián, Imre, Géza és Antal. A hátuk mögött gyakran összesúgtak: jó-jó, van három molnárunk, de mikor lesz végre egy Lisztünk? Ezek a sutyorgók visszavágytak az aranykorba, abba az időbe, amikor a világ hírhedett zenésze puszta jelenlétével dicsőségbe öltöztette a magyar zeneéletet. Jópofa anekdota, igaz kissé poros. De – mit van mit tenni, ha a szerző fantáziavilága sem túl színes – a malomról és a kiőrlésről való gondolkozás, a fényképek lapozgatása közben ez volt a második „sztori”, ami a malomról, pontosabban egy malomról eszembe jutott, juthatott. Nem mondom, nem a legjobb, de így-úgy malmos. Persze előjöhetett volna a Szép molnárlány dalciklus Franz Schuberttől, az első dal például, a Vándorlás című, melynek zongorakísérete a malomkerék ütemes, mégis monoton kattogását imitálja. De van François Couperinnek is malmos darabja, meg aztán Cervantest is megidézte már néhány komponista, úgyhogy fontos intézmény a malom, biztos helye van a zenetörténetben.
A Csigó Malomban nem őrölnek gabonát, lisztért sem állnak sorba a kapu előtt. Adnak viszont mást a kíváncsiskodónak: finoman válogatott kultalkalmak sorát, olyan eseményeket, amelyeken egyrészt sikk megjelenni – Balázs János, Freund Tamás és Zoboki Gábor az ország legismertebb emberei közé tartoznak –, másrészt boldog az emberfia, amikor azt látja, a hangversenyeken, tárlatokon a falubéliek is megjelennek. Tiszta sor: vágynak az értékre, mely éppen általuk nemesül helyi értékké. Szellemi értelemben tehát a Csigó Malom megőrizte régi őrlőhely szerepét. Az ünneplés mellett, egy koncert vagy kiállítás sikerén túl azonban komoly felelősség nyomja a kultmolnárok vállát: meg kell őrizniük a lendületet, az itt élők ugyanis hamar rákapnak egy teljes kiőrlésű szonáta ízére, és szeretnének még belőle. Ragaszkodni kezdenek előadókhoz, mélyen megérinti őket egy-egy alkotó munkája. A rátalálás örömét pedig fönn kell tartani, időről időre részeltetni kell benne azokat, akik éhesek, akik vágyják az újat. Nem beszélve a kölcsönhatásról. Hogy akadálymentesen hat, hathat a helyi érték a bebíró lelkére. Hogy a városi közönség, milyen szívesen veti le a maszkját – már ha éppen sikerül neki – és adja át magát egy malomkörüli csoport svungjának. Ennek bizonyítéka a Balaton-felvidék fölmérhetetlen népszerűsége. Az őrlés elkezdődött, hirdeti Mohai Balázs fotógyűjteménye, a kölcsönhatásból pedig új ügyek lisztpora száll.
A cikk eredetileg a Capa Központ Kultháló blogjában jelent meg.