Ukrajna védekezése Oroszország ellen nem áll meg a frontvonalon. Ide tartozik még a civil önkénteskedés, a belső menekültek gondozása, a felszabadított területeken végzett építőmunka, de az iskolák és a kultúra megőrzése és működtetése is. A Válasz Online munkatársai ellátogattak a Harkivi Irodalmi Múzeumba, hogy vezetőjével, Tetjana Pilipcsukkal beszélgessenek arról, miért fontos a kulturális örökség gondozása a háború közepette is – egy üres múzeumban.
Miután 2022 januárjában kinevezték, Tetjana Pilipcsuk csak azt akarta, amit minden múzeumigazgató: a rendelkezésre álló műtárgyakkal és a város kreatív embereinek bevonásával minél többeket meggyőzni arról, hogy amivel foglalkoznak, fontos. Az ukrán identitás része. Ez pedig az irodalom. A Bahalija (egykor: Frunze) a januárban Puskinról Hrihorij Szkovorodára átkeresztelt utca csendes leágazása Harkiv belvárosában. A 6-os szám alatti kétszintes épületben semmi feltűnő nincs. Építészetileg illeszkedik a szomszédaihoz. Aki rendszeresen jár erre, nem sok változást észlel a 2022. február 24-e előtti állapotokhoz képest. Az átalakulás bent látszik.
Pilipcsukék ugyanis, dacára annak, hogy a városuk szó szerint a frontvonal volt 2022 szeptemberéig, maradtak Harkivban. Mivel a jeleket már érzékelni lehetett, a nagyléptékű orosz invázió előtt pár nappal, február 16-ra elkészült a terv, mi a teendő, ha menekíteni kell a múzeum anyagát. Óvóhelyet alakítottak ki a kiállítótermek alatt. Arra azonban, ami Harkivval történt a következő hónapokban, senki nem számított. A gyűjteményt, közte a felbecsülhetetlen értékű levelekkel és kéziratokkal, biztonságos helyre kellett menekíteni – a pontos helyszín minősített információ. A következő heteket a dolgozók a föld alatt töltötték. „Nem tudtuk mi történik, járkál-e orosz katona a múzeum előtt, és szabad-e még Harkiv, vagy már megszállták. Kemény időszak volt.” – emlékszik vissza az első hetekre az igazgató.
(…)
A dilemma azonban a folyamatos bombázások közepette is fennállt: mihez kezdjenek egy üres múzeummal? A válasz kézenfekvő lett: a jelen traumáit kell feldolgozni. Ahhoz a megmagyarázhatatlanhoz kell valahogyan közelebb férkőzni, ami Ukrajnával és Harkivval történik majd’ 900 napja.
„Kihívás most új kiállítást csinálni, de reflektálni kell azokra a sajátságos tapasztalatokra, amelyek itt vannak velünk. Élni és dolgozni kell a mindennapos orosz bombázásban. Ez a legkönnyebben a művészet segítségével lehetséges. Ez mondhatja el a legtöbbet rólunk. Fórumok és fesztiválok szólnak mostanság az orosz által elkövetett kulturális genocídiumról meg Ukrajna helyéről Európában, Harkiv helyéről Ukrajnában. Az egyik kiállításunk címe Antitekszt volt. Arról szólt, hogy a szovjet korszakban betiltott ukrán irodalom – tágabban: a szövegeink – hiánya is tud minket alakítani.”
(…)
„Furcsán hatott, amikor az amerikai partnerünk megkérdezte, mik a rövidtávú – 1-3 éves – terveink. Nincsenek olyanok. A rövid táv itt a következő óráig tart. Elfogadtam, hogy bármelyik pillanatban történhet velem valami tragikus. De az, hogy itt vagyok, mégis nyugalmat ad. Nem látom magamat külföldön. Itt akarok élni, és nem akarom, hogy az oroszok döntsék el helyettem, megyek-e vagy maradok.”
(…)
„Normál emberek vagyunk, akik a saját városukban akarnak élni, a saját agendájuk szerint, nem az oroszoké szerint. Olyan társadalomban, ahol a méltóság és az ember a legfőbb erény, nem pedig az orosz modell a követendő példa. Azt mind ismerjük, akik éltek a Szovjetunióban. Saját magunk akarunk arról dönteni, hogyan akarunk élni. Kemény a történelmünk, 300 év Oroszországgal, de most van esély a valódi függetlenségre tőlük. Azt szeretném, ha a háború után visszatérnének Harkivba a különböző kultúrájú, külsejű emberek, hogy itt találjanak újra egymásra. Hinnem kell benne, hogy győzünk!”
A teljes anyag a Válasz Online oldalán olvasható el.
