Bulvárfordulattal élnék, ha azt mondanám: ha csak egy előadásra vesz ajándékba jegyet magának és szeretteinek, akkor az a Berlini Komische Oper vendégjátéka legyen a 2017-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon.
Jómagam ott voltam a berlini premieren, és akkor persze még nem tudhattam, hogy a ház frissen kinevezett intendánsa, az ausztrál Barrie Kosky berlini operatörténelmet fog írni, azt viszont biztosan éreztem, hogy valami nagyon fontos dolog történt. Közhelyes fordulat, ugyanakkor ez azon ritka esetek egyike, amikor a közhely valóban igaz is.
Kosky a Komische Oper élére kerülve fenekestül felforgatta a ház addigi koncepcióját. Megtartotta ugyan a Walter Felsenstein, a Komische Oper alapítója által a II. világháború után lefektetett kísérleti operaház alapjait, ugyanakkor új színt hozott a ház életébe azzal, hogy egy korábbi tradícióhoz, a berlini operetthez is visszanyúlt, ami a 20-as, 30-as éveket fémjelezte. Ennek a furcsa keveredésnek a jegyében született meg 2012 novemberében a Varázsfuvola, mely a ház (és Berlin) egyik, ha nem „a” legsikeresebb produkciójává vált, és időközben a fél világot beutazta. Négy év alatt alig volt olyan előadás, mely nem telt házzal futott volna, és ez rendkívül nagy szó egy olyan városban, melynek három operaháza van.
Néhány olvasóban ezen a ponton már biztosan felmerül a kérdés: hogy a csudába’ utaztatnak sokszor akár kontinenseken keresztül is egy teljes opera-előadást, ráadásul nem is akármelyiket. Az énekesek és a zenészek még csak hagyján, de a díszletek? Díszletek nélkül pedig nincs az A varázsfuvola, mely sorozatosan álló ovációkat váltana ki…
Nos, van! Nézzünk csak bele, hogyan lehetséges ez:
https://www.youtube.com/watch?v=qNY-IjS6ssQ
Igen. Nem csalás, nem ámítás: nincs díszlet, legalább is a tradicionálisan vett értelemben nincs. Ebben a rendezésben semmi sem tradicionális, és éppen ettől zseniális. Kosky a brit „1927” nevű társulattal együttműködve hozta létre a Tim Burton világát idéző, minden tekintetben formabontó Varázsfuvoláját. A némafilm köntösbe bújtatott előadásban például (hála Istennek) elhagyják a prózai párbeszédeket, helyette Mozart-muzsika-szerű és némafilmre emlékeztető zongorajáték mellett kivetítve jelenik meg a szöveg.
Mint említettem, a színrevitel végtelenül szellemes és lebilincselő, ugyanakkor, akárcsak a korai némafilmek, félelmetes és sötét is, így nyomatékosan óva intenék minden szülőt, aki 12 évnél fiatalabb gyerekét is magával vinné, hogy inkább ne tegye. Legkésőbb az Éj királynője második áriájánál garantálom a rémálomveszélyt:
Nem utolsósorban külön szeretettel ajánlom az általam már talán ötször is látott előadást Nánási Henrik, a Komische Oper magyar fő-zeneigazgatója miatt, aki mind a berlini, mind a budapesti bemutatón dirigálja a művet.
És végezetül (hála a Los Angeles-i Operaháznak) álljon itt egy hosszabb videó az előadásról:
