Száztíz éve született, huszonöt évvel ezelőtt hunyt el. Az idei Kodály-évben a Kossuth-díjas zeneszerző és népzenekutató tanítványára, Ránki Györgyre is emlékezünk, akinek tartós sikerű gyermekoperája, a Pomádé király új ruhája manapság beavatást ígérő előadás a műfajjal ismerkedő gyerekek és fiatalok számára.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
„1907-ben születtem, Budapesten. Ifjúságomra egy embertelen világ nyomasztó légköre és anyagi gondok nehezedtek. Sorsdöntő élményemmé vált a találkozás Kodály és Bartók új-varázsú, tisztább, szabadabb, emberibb világot sugárzó zenéjével. Molnár Antal tanácsára felvételiztem a Zeneakadémián. Boldog voltam, amikor
Kodály elfogadott zeneszerző-növendékének,
és nála tanulhattam négy évig (1926–30). Szűkszavú, jellemformáló megjegyzéseire ma is szó szerint emlékszem, és ma, évtizedek múltán is hasznukat veszem” – vallott önmagáról 1966-ban.
A zsidó értelmiségi családból származó, jól iskolázott ifjú művész a diploma megszerzését követően barátaival, pályatársaival, Farkas Ferenccel, Kadosa Pállal, Szabó Ferenccel és Veress Sándorral bemutatkozó szerzői esteket szervezett, de az (el)ismertséghez ez nem volt elég. Megélhetését a harmincas években főleg
film- és színházi kísérőanyagok komponálása
biztosította. A Nemzeti Színházban találkozott az akkor már Európa-szerte ismert koreográfussal, Millos Auréllal. Közös munkájuk, a Hóemberek című balett nagy sikert aratott, így a hazai premiert követően Londonban is játszották. Ránki a brit fővárosban John Halas producer megbízására rajzfilmekhez készített hangi aláfestést, majd ezt követően Párizsba ment, ahol a Musée de l’Homme etnomuzikológiai osztályán a távol-keleti népzenei gyűjtések katalogizálásában vett részt. Tanulmányútjának a második világháború kirobbanása vetett véget.
https://www.youtube.com/watch?v=uU0mZ0x-oIk
„Európa történetének talán legsötétebb, legszégyenletesebb időszaka volt. Szívós elszántság és belső bizakodás kellett, hogy ki lehessen bírni azokat az időket. A legnehezebb éveket (1943–44) végül is túléltem. Életveszély, gyász, lakásom, kézirataim pusztulása árán megértem a felszabadulást” – emlékezett vissza a vészkorszakra, amelynek elmúltával rövid ideig a Magyar Rádió zenei osztályának vezetője volt. Később egy újabb angliai kitérő következett, ahol ismét John Halassal vette fel a harcok alatt megszakadt kapcsolatot.
Hazatérte után végre „beérkezett”,
egymást érték a színházi, rádiós és filmes felkérései. Az igazi áttörést a Károlyi Amy játékos szövegkönyvére született Andersen-adaptáció, a Pomádé király hozta meg számára, amelyért 1954-ben Kossuth-díjat kapott. (Az átdolgozott darabot 1972-ben Pomádé király új ruhája címmel mutatta be az Operaház.)
Ránki nevéhez fűződik
az első magyar musical,
az Egy szerelem három éjszakája (1961). Miután a közvélemény népszerű „zenei mulattatóként” könyvelte el, sokoldalúságát igazolva igyekezett stílust váltani. A hatvanas években a Cirkusz című balettel kezdett kialakulni és egyre erőteljesebbé válni Ránki „tragikus hangja”. E korszakának kiteljesedése, csúcsa a Madách Imre drámai költeményéből írt, 1970-ben bemutatott misztérium-opera, Az ember tragédiája.
Bátor művészi ambíciója hatalmas – lehetetlenre törő – vállalkozás formájában öltött testet, amelynek színeiben a komoly mondanivaló mellett komponistavirtuózként mutathatta be évezredeket-évszázadokat megidéző „stílusgyakorlatait”. Már summázó Madách-olvasatának önelemzése is izgalmas: „Sokszor arra gondoltam, hogy égi-földi színterei, sok szereplője ellenére
Az ember tragédiája talán mint monodráma is felfogható
– mint egyetlen gondolkodó elme gondolatainak drámai hullámzása a gondolkozás építő, romboló és kiegyenlítő pólusai közt, a női vonzás erőterében, a természeti és társadalmi környezet közegében. A három pólust Ádám, Lucifer és az Úr szava testesíti meg. Vitájuk afféle belső dialógus, amely eljut az egyetlen emberhez méltó életprogramhoz: »küzdj és bízva bízzál«. Hogy végső kérdéseire – lét, mulandóság – nem talál végleges választ, talán ez az ember tragédiája.” E koncepciózus, nagy előadói apparátust igénylő fő mű végül félsiker lett, nem tudott beépülni a hazai operai alaprepertoárba.
Az idősödő humanista a Tragédia után is szívesen választott spirituális vonatkozású témákat; az 1992. május 22-én elhunyt szerző utolsó kompozíciói között találjuk a Káin és Ábel című oratóriumot és a gazdag életművet lezáró Jézus panaszát.
A klasszikus európai és a „nyugati” (könnyű)zenében egyaránt jártas és elismert Ránki a hetvenes évektől az őt régóta érdeklő keleti kultúrában is elmélyülhetett: eljutott Indiába, Vietnamba, Japánba, majd Kínába is. Varga Bálint András kortárs komponisták műhelytitkait firtató, 1986-ban megjelent könyvében Ránki a következőképpen summázta művészi elveit:
„Alaptermészetemből fakadóan magam útját járó zeneszerző vagyok.
A pályaindító döntő élmények (Bartók, Kodály, Stravinsky) óta a mai napig igyekeztem minél több benyomást gyűjteni a régi és új, európai és Európán kívüli zenéből. Az impressziók az eksztatikus lelkesedéstől a közömbös regisztrálásig és az ösztönszerű elutasításig sokféle hatásban részesítettek.
De a hatásokból csak az asszimilálódott munkáimba, ami megfelelt kialakult, alapjában kommunikatív stílusomnak és célkitűzéseimnek. (…) Zeném nem más, mint a külvilág hangjainak, látványainak, mozgás-, tapintás-, íz- és illatélményeinek, gondolatainak, megsejtéseinek, emlékeinek, a tudat alatt zenévé formálódott elemeinek tudatos csoportosítása és rendezése.”
Eklektikus, összegző muzsikusi törekvéseinek jellemző és legmaradandóbb darabja a Pomádé király új ruhája, amelynek sajátos humorát, „megemelt”, ironikus-groteszk világát Ránki népdalfeldolgozásokat, dzsesszes elemeket, egzotikumot becsempésző, stilizált táncokat és operaparódiákat felvonultató-ötvöző, s mégis egységes, egyéni stílusa teremti meg. Gregor József egykori parádés szerepét – Toronykőy Attila 2008 óta futó rendezésében – Szvétek László és Cser Krisztián vette át az Erkel Színházban.
