“Nem akartunk országok között ingázni”

Varga Evelin fotó: Valkainé Újfalusi Nikolett

Menni vagy visszajönni sorozatunk befejező aktuális részében egy kürtművész mesél a külföldön töltött esztendők során szerzett tapasztalatairól, valamint arról, hogy miben látja másnak az itthoni zenekari működést. Mi az, ami hiányzik a kinti esztendők után, s mi az, amit a magyar  együtteseknél jobban élvez.

A Zenekar folyóirat további cikkeihez kattintson ide.

Varga Evelin kedvesét, Asztalos Tamást követte külföldre, a fiatal harsonaművész ugyanis Weimarban kezdte a tanulmányait, s Evelin is az Erasmus-program részeseként utazott ebbe a városba. Majd próbajátékokon sikerült Nürnbergben egy akadémiai álllást megszereznie. Az ott töltött időszak alatt is folyamatosan járt különböző meghallgatásokra.

“A magyar zenészeknek nagyon jó a híre”

“A külföldi időszak, a próbajátékok sora óriási tervezést, szervezést igényelt, és így sokmindenre megtanított, ahogy arra is, hogy mindennel egyedül kellett boldogulnom, s rájöttem, talpraesettebb vagyok, mint gondoltam. A kinti éveknek köszönhetem a nyelvtudást, s azt is nagyon élveztem, hogy nem kell az itthoni, megszokott sémákat követni, és ott tényleg az alapján ítélik meg az embert, hogy hogyan játszik. Kürtös vagyok, s azt tapasztaltam,

külföldön teljes természetességgel fogadják a női fúvósokat is,

a weimari osztályomban minden második hallgató lány volt.  Korábban nyolc évet tanultam Budapesten, de valahogy nem találtam a helyem a városban. Ezért is vállalkoztam szívesen arra, hogy külföldön folytassam.

Varga Evelin fotó: Valkainé Újfalusi Nikolett

Sokat köszönhetek a Münchner Philharmoniker szólókürtösének, Jörg Brücknernek, a tanáromnak. Az Erasmus nem jelent nagy összeget, így segített ajánlásokkal, haknikkal. Olyan lehetőséghez juttatott, hogy a drezdai szimfonikusokkal Mexikóban, modern zenei fesztiválon szerepelhettem, vagy egy kínai turnén, egy berlini zenekarral játszhattam. Jól éreztem magam Németországban, élveztem a nürnbergi és a regensburgi színházban töltött időt is. Először gyakornok voltam, majd helyettesítő állást kaptam. Hamar befogadott az együttes, azt tapasztaltam, hogyha az ember vendégként viselkedik, ha kedves, előzékeny, akkor meg lehet őket nyitni. Akadémiai órákat is vehettem más muzsikusoktól, ahányszor csak akartam.

A  kinti magyarok is rengeteget segítettek. Nürnbergben Bosnyák Rolandra és Molnár Gergelyre számíthattam, Regensburgban pedig egy fiatal karmesterrel, Török Leventével, valamint az együttes koncertmesterével, Galgóczi Sándorral is rendszeresen dolgoztam. Bármikor kértem, gyakorolhattam, próbálhattam velük. 

Az viszont érdekes volt, hogy azt tapasztaltam például Regensburgban, hogy kissé kényelmesek a muzsikusok. Akárhányszor bementem gyakorolni a színházba, nagyon ritkán találtam ott valakit. Biztos az állásuk, elegendő a fizetésük, így nem különösen ambíciózusak. Itthon azt látom, hogy valami jobban viszi előre az embereket…

Bár nézegettem a kinti állásokat is, Tamással mindenképpen szerettünk volna egy helyre kerülni. Weimar után ő Svájcban folytatta, és egy idő után már nem akartunk az országok között ingázni. Így amikor ő a Pannon Filharmonikusoknál sikerrel szerepelt a próbajátékon, akkor én is elkezdtem figyelni az itthoni lehetőségeket. A pécsi zenekarban játszik a bátyám, Varga Ferenc is szólamvezetőként, ő hívta fel a figyelmemet a kürtös próbajátékra. Vele gyerekkorunktól sokat játszottunk s mindig arról álmodoztunk, hogy egy zenekarban muzsikálunk majd.  Márciustól már én is az együttes tagja lehetek. Bár már sokfelé játszhattam, ilyen csodálatos épülettel sehol sem találkoztam. A zenekar is kedvesen fogadott, kiemelkedőek a zenészek, örülök, hogy itthon lehetek.  Tamással nyáron lesz az esküvőnk. Sok tervem van, szeretnék  a zenélés mellett festeni is. Érdekel a logopédia, hiszen a fúvós technikai megszólaltatás hasonlít ahhoz, ahogy képezzük a szavakat, a nyelvmozgások ugyanazok. Szeretnék erre is időt fordítani, ezt külföldön nem tudtam volna megtenni. A legfontosabb, hogy a folyamatos tanulással állandóan fejlődjön az ember.

Jó, hogy itthon muzsikálhatok.

Azért indultam el külföldre hogy tapasztalatot, s némi pénzt gyűjtsek, és ez megtörtént. Elég volt ez a négy esztendő. A hazajövetelemmel jól döntöttem, mert  körülvesz a családom, egymást tamogatjuk. Úgy érzem, a szimfónikus zenekarban úgy megtaláltam a helyem. “