Egy korszakos jelentőségű Wagner-rendezés Bayreuthból és a brazil zongorista-énekesnő, Eliana Elias rendhagyó feldolgozásokból álló lemeze kerül e hónapban a Gramofon toplistájának második helyére.

Lélegzetelállító, csodás zenékkel teli mű. Telve a szépség és melankólia szívszaggató pillanataival. Telis-tele az élet, az öröm s a boldogság valódi és hiteles megnyilvánulásaival. Ám egyszersmind nyugtalan és nyugtalanító mű is.

Barrie Kosky (*1967), A nürnbergi mesterdalnokok tavalyi – korszakos jelentőségű – bayreuthi felújításának ausztrál sztárrendezője ír így a kísérőfüzetben. És alighanem igaza van. Mert ahhoz, hogy Hans Sachsban (Michael Volle), Stolzingi Walterben (Klaus Florian Vogt) és Dávidban (Daniel Behle) is magát Wagnert láttassa (különböző életszakaszaiban); vagy hogy Évában (Anne Schwanewilms) és apjában, Pognerben (Günther Groissböck) Liszt Cosimát és Ferencet fedeztesse velünk fel, ahhoz neki magának sem volt elég sem kongeniálisnak, sem tüneményesen muzikálisnak lennie. Nem: ehhez az is kellett, hogy Kosky – e színpadi mágus – Európából kivándorolt zsidó emigránsok leszármazottja legyen.

Rengeteg vicces és még több fölemelő momentuma van e zeneileg is kifogástalan előadásnak. Közülük az egyik a második felvonás vége a „Prügelfuge” utáni elcsöndesedésben. Sachs/Wagner itt maga is megdöbben attól az óriásira felfújt (!) „zsidókarikatúrától” (Theodor W. Adorno), amelyet Beckmesser (Johannes Martin Kränzle) figurájával teremtett. Hogy azonban a mindenki által megvetett városi írnokban ezúttal nem az eredeti „modellt” – a megátalkodottan anti-wagneriánus, bécsi kritikust, Eduard Hanslickot – láthatjuk, hanem a Wagner-imádatában Brahms barátságát is odahagyó – rabbi fiából a Parsifal ősbemutatójának vezényléséig eljutó – karlsruhei karmestert, Hermann Levit, az még inkább rávilágít Wagner antiszemitizmusának groteszk ellentmondásosságára. Merthogy a műben megálmodott, idealizált, favázas Nürnberg utóbb Hitler Nürnbergje lett; a birodalmi pártgyűlések és „a német vér védelmére” hozott, faji törvények városa, majd a náci háborús bűnösöket elítélő per helyszíne is. Kosky rendezése pedig minden történeti-elméleti munkánál mélyrehatóbban tárgyalja újra a Wagner-pört, amelyben persze fölmentő ítéletet hoz. A tárgyalóterem végül koncertteremmé tágul, s a nacionalizmus fölött győzedelmeskedik „a szent német művészet”.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Eliana Elias, a többszörös Grammy-díjas brazil zongorista-énekesnő ezen az albumán egyáltalán nem énekel. Aki jazz-szempontból fenntartásokkal fogadja, hogy a hatvanas évek nagysikerű musicalje, a La Mancha lovagja kilenc dala teszi ki az album anyagát, nyugodtan félreteheti az aggályait, mert a dalok remekbeszabott és autentikus jazz-feldolgozásait hallhatja. Legfeljebb azon akadhatnak fent a megrögzött fanyalgók, hogy a zene egyáltalán nem kortárs szellemben fogant, nem nyit új fejezetet a jazz történetében, roppant melodikus és zenei képzettség, sőt az eredeti musical anyagának ismerete nélkül is azonnal élvezhető. Azon a szinten, amelyen annak idején André Previn és Shelly Manne átdolgozásában volt élvezhető a My Fair Lady, vagyis

besorolható a Zipernovszky kolléga által „happy jazz”-nek titulált kategóriába.

Elias két különböző csapattal dolgozott az albumon. Öt számot a bőgős Eddie Gomez és a dobos Jack DeJohnette, négyet a Marc Johnson–Satoshi Takeishi ritmus-szekcióval vett fel, míg nyolc felvételen a Weather Reporttal befutott ütős, Manolo Badrena is hallható. Elias fantasztikus jobbkeze és brazil lelke mindvégig evidenciában van.

Az album korántsem kizárólag a bossa nova világából merít. A zongoristanő például az A Little Gossip átdolgozásában a kevésbé ismert frevo ritmusát használja Badrena szakavatott segítségével. Ugyanakkor földijénél és pályatársnőjénél, Tania Mariánál visszafogottabb, kevésbé perkusszív, viszont a dallamképzése sokkal változatosabb és találékonyabb. Finomsága helyenként (kiváltképp a To Each His Dulcinea című nyitószámban) a néhai Bill Evanst idézi, ami talán azért nem meglepő ebben a közegben, mert Jack DeJohnette, Marc Johnson és Eddie Gomez is Bill Evans alumnus. Eddie Gomez szóló szerepben is remekel az I Am Only Thinking of Him című felvételen.

Az album egyik fénypontja számomra a sokak által elcsépelt ballada, a The Impossible Dream, amely, mondhatni, átköltve és megtisztítva a popénekesek melodramatikus túlkapásaitól, valóságos kis remekmű. Nem meglepő, hogy az album messze felülmúlja a művésznő közemúltban nyujtott teljesítményét, hiszen a felvételek 1995-ben készültek az eredeti musical szerzője, Mitch Leigh kifejezett kérésére. Az album azonban különböző okokból csak most került piacra.