Ólafur Arnalds a hardcore, a heavy metal és a progresszív rock világából érkezve kezdett modern klasszikus zenét komponálni, de a műfaji határok soha nem érdekelték. Annál inkább keresi a kreatív flow-élményt.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Izland elszigetelt világ, ráadásul az év jelentős részében természetes módon sötét, így aztán az ott élők kénytelenek kitartóan kreatív tevékenységeket végezni, amelyekkel inspirálják magukat — például megtanulnak világszínvonalon focizni. És mivel a szigetország lakosainak lélekszáma igen csekély, ezért sok ott élő ember lesz író, festő vagy zenész. Ólafur Arnalds (akinek unokanővére, Ólöf Arnalds is jó nevű dalszerző-énekes) például metál- és hardcorezenekarokban kezdte dobosként, majd egy német progmetál együttesnek számítógépen komponált klasszikus zenei betétekkel lépett tovább afelé, amivel világhírű lett. Egy percig sem gondolta azt, hogy ez határátlépés lenne. Mint a Müpa Magazinnak elmondta, már gyerekként is műfaji korlátok nélkül hallgatott zenét. Vagy szerette, amit hallott, vagy nem:

„a műfaji határok olyanok, mint az országhatárok, ezeket a dolgokat az ember alakította ki, nem természetesek.”

Arnalds így aztán természetes módon lép egyszer az elektronikus tánczene, a minimal tech-house (a Kiasmos projekttel), máskor az alkalmazott filmzene és a tévésorozatok kísérőzenéi felé.

Néha kifejezetten jó, ha megvan az alkotásban az a luxus, hogy egy adott kereten belül kell dolgozni

– mondja az utóbbiról. Bár ez sokszor igaz a saját kompozícióira, a saját alkotói módszereire is. „Szeretek egy keretet létrehozni magamnak, amelyen belül alkothatok, ez megszabja a kreatív irányt, és segít abban, hogy a projektet következetesen vigyem végig.”

Első szólólemeze, a 2007-es Eulogy For Evolution az egyik úttörő volt a kortárs modern klasszikus/neoklasszikus könnyűzenében, de ez az album még teljesen ösztönösen született: „nem ért semmiféle hatás a műfajból, úgy gondoltam, hogy valamiféle progrockot, posztrockot játszom zongorán, és társítok hozzá egy kis vonós hangszerelést.” Aztán persze ez vált a főcsapássá eddigi életművében, például a szintén modern klasszikus kategóriába sorolt Nils Frahmmal is gyakran alkotnak közösen. „Azt hiszem, szépen kiegészítjük egymást. Ő inkább improvizál, én inkább előre tervező típus vagyok. Leginkább azonban barátok vagyunk, akik szeretnek együtt zenélni.”

Fedezze fel a CAFe Budapest programjait tematikus blogunkban!

Legújabb nagylemezén, az augusztus 24-én megjelent re:memberön egy STRATUS szoftver-zongora adja a már említett keretet, egyszinte új hangszer, amely önjátszó módon, algoritmusok révén mondja meg a zongorának, milyen hangokat üssön le.

https://www.facebook.com/olafurarnalds/videos/1028981873943326/

A lemezt a kreatív flow-élmény koncepciója inspirálta. Az, hogy hogyan manipulálja valaki magát, hogy beléphessen egy olyan állapotba, amely lehetővé teheti, hogy az elméje teljesen elmerüljön az alkotás folyamatában.

Erre az elmerülésre Ólafur Arnalds budapesti koncertjén is biztosan számíthatunk.