Kovács László: „Jurij Szimonovtól és Doráti Antaltól tanultam a legtöbbet”

Kovács László

A téli időszakban Kovács László több alkalommal is feltűnik majd a Kodály Filharmonikusok karmesteri dobogóján. A művészt pályafutásáról és az együttessel közös koncertjeiről kérdeztük.

November 27-én, a Fagott légyott című koncert központjában Csajkovszkij V. szimfóniája áll, december 4-én, A teljesség felé címet viselő hangversenyen Mozart fúvós hangszerekre írt Sinfonia Concertantéjét játssza a zenekar, február 19-én, a Világok arca koncerten Maurice Ravel és Kovács Zoltán alkotásai hangzanak el.

– Sok szállal kötődsz a vidékhez, ugyanakkor 17 éves korod óta Budapesten élsz, hisz ekkor vettek fel a Zeneakadémiára. Hogyan kezdődött zenei pályafutásod?

– Nyíregyházán születtem, a szüleim általános iskolai énektanárok voltak, a családunkban szinte mindenki kötődött valahogy a zenéhez: egyik nagyapám például hegedült, két nagybátyám jazz-zongorista volt – azaz rendes állásuk mellett esténként kocsmákban játszottak. Én háromévesen kezdtem zongorázni, hétévesen már zeneiskolai koncerteken léptem fel. Ennek ellenére teljesen normális gyerekkorom volt, és nem csak a zene érdekelt: fociztam, kóboroltam a barátaimmal. Úgy érzem, nem mulasztottam el semmit a gyerekkoromból.

A zenét tekintve 13 évesen azonban már annyi komoly darabon voltam túl és a színpadon is annyira otthonosan éreztem magam, hogy már nem akartam többé zongorázni, hanem inkább csak gitározni, focizni és a beatzenekarommal foglalkozni.

A szüleim hagyták is ezt egészen a középiskoláig, aztán beírattak a debreceni konzervatóriumba, ahová harsona szakra vettek fel. Korábban egy fúvószenekarban próbáltam ki a tenorkürtöt, amely aztán a harsonáig vezetett. A második évben ehhez csatlakozott ismét a zongora, valamint a zeneszerzés. A harmadik évben átirányítottak a Zeneakadémiára, ahol aztán karmester és harsona diplomát szereztem.

Kovács László – forrás: facebook.com/kodalyfilharmonikusok

– Külföld mindig is nagy szerepet játszott az életedben.

– 22 évesen már mint az Operaház korrepetítora és karmestere ismerkedtem meg Jurij Szimonovval, aki akkoriban Moszkva első számú karmestere, a Bolsoj fő-zeneigazgatója volt, és tanított a Csajkovszkij Konzervatóriumban is. Ő az Operaházban figyelte meg, hogy mit tudok, s mivel a vezénylés-technikában jócskán voltak hiányosságaim, felajánlotta, hogy foglalkozik velem. Akkoriban viszonylag egyszerű volt Moszkvába utazni, így sok időt töltöttem ott, ahol alaposan rendet tett a fejemben: megtanította, mi a feladata a karmesternek, és milyen eszközökkel tudja elérni szakmai céljait. A mai napig, ha valamilyen kérdéses helyzetbe kerülök, az ő tanácsaira visszaemlékezve biztonságosan meg tudom oldani a problémákat. De felvértezett az életre is. A mesteremnek, mentoromnak tartom, aki nem csak szakmai, hanem fontos emberi dolgokra is megtanított.

Jurij Szimonov Szaratovban született operaénekes családban. Tanulmányait a Leningrádi Konzervatóriumban végezte. Ő volt az első orosz karmester, aki elnyerte a római Santa Cecilia Karmesterverseny I. díját. A Bolsoj főzeneigazgatói posztját mint a valaha volt legfiatalabb zeneigazgató töltötte be. 1979-ben alapította meg a Bolsoj Kamarazenekart, amellyel Oroszországban és külföldön egyaránt turnézott.

A másik nagyon fontos ember az életemben Doráti Antal. Elnyertem a Ferencsik János-emlékdíjat, ami két hónapos tartózkodást jelentett a brit fővárosban, ahol betekintést nyertem a Királyi Filharmónia munkájába.

Doráti inkább a mesélésre és beszélgetésre alapozta a munkáját a zenekarokkal. Amit Jurij Szimonov a kézmozdulataival, ő a szavaival tudta elérni.

Szinte nagypapai szeretettel vezetett be az ottani zenei életbe és nagyon sok jó kapcsolatot és élményt köszönhetek neki. Néhány éve ismételten többet vállalhatok külföldi munkákat. Kialakult egy inspiráló szakmai kapcsolatom India egyik legnagyobb zeneszerzőjével, a Kodály Filharmonikusokkal pedig megint Kínába utazunk turnézni ez évad december-januárjában.

Somogyi-Tóth Dániel, a Kodály Filharmónia igazgató-művészeti vezetője – forrás: facebook.com/kodalyfilharmonia

– Karmesteri tevékenységed mellett hangszeres zenészként is színpadra lépsz.

– A kívülállók sokszor azt gondolják, hogy a karmesterkedés a zenei pálya csúcsa. Ez valamennyire igaz is, de a hangszeres oldalról való muzsikálás nekem legalább olyan fontos és talán nagyobb örömet is ad.

Leülni egy hangszer mellé és együttműködni másokkal – például egy kamaraegyüttesben – komoly passziót jelent számomra.

A zongorázás sok egyéb lehetőséget is biztosított. Például az első zeneakadémiai harsonaórámon nem volt a tanszakhoz beosztott zongorakísérő. Akkor fölajánlottam, hogy szívesen zongorázom, s ezután főiskolai éveim alatt 6-8 éven keresztül zongorakísérőként dolgoztam a rézfúvós tanszakon, diploma után pedig 35 éven át tanítottam zenekari gyakorlatot a fúvós tanszakon.

– Nagyon fiatalon megkaptad egy profi zenekar vezetésének lehetőségét.

– Operaházi működésem első évének végén már vezényelhettem Mozart Szöktetés a szerájból című művét. 5 évig dolgoztam az Operában, majd – még mindig csak 27 évesen -lehetőséget kaptam, hogy a Miskolci Szimfonikus Zenekar vezetője legyek. A zenekar már ismert, mert elődöm, Mura Péter mellett segédkarmesterként működtem. Eleinte nagyon idegen is volt a vezetői feladatkör: számomra addig ismeretlen helyzeteket kellett megtanulnom, döntéseket hozni, megoldást találni.

De nagyon sok segítséget kaptam a zenekartól, akik tolerálták azt a furcsa konfigurációt, hogy én voltam az egyik legfiatalabb tag a zenekarban. Csodálatos éveket töltöttem ott. Úttörők voltunk például abban is, hogy nyitni kezdtünk a könnyebb zenei világok felé.

Harminc év együttműködés után köszöntem el a Miskolci Szimfonikus Zenekartól. Ezután hívott Somogyi-Tóth Dániel, a Kodály Filharmónia igazgatója vezető karmesternek Debrecenbe, aminek nagy örömmel tettem és teszek eleget. Évadonként hozzávetőleg tíz hangversenyen vezényelem a Kodály Filharmonikusokat, így a munkakapcsolatunk nem válik rutinszerűvé, de mindig otthonos légkör fogad, és ünnepként élhetem meg ezeket az alkalmakat.

A debreceni Kodály Filharmónia – forrás: facebook.com/kodalyfilharmonia

November 27-i Fagott légyott-koncert központjában Csajkovszkij V. szimfóniája áll. Debrecenben ez nem egy gyakran játszott mű, habár a romantikus zeneirodalom egyik legreprezentatívabb alkotása. Én már sokszor dirigáltam ezt a művet – először húszévesen – és nagyon örülök most is a lehetőségnek, hiszen kimeríthetetlen energiabomba ez az alkotás.

A hangverseny szólistája Lakatos György fagottművész lesz, aki zenekari művészként, kamarazenészként és szólistaként is gondozza pályáját. Személyisége magával ragadó, nagyon látványosak szereplései, mondhatni, igazi showman.

Lakatos György – forrás: Fesztiválakadémia

December 4-én, A teljesség felé című hangversenyen eljátsszuk Mozart fúvós hangszerekre írt Sinfonia Concertantéjét, ahol a Kodály Filharmonikusok négy tagja lesz a szólista. Mindenképpen nagy kaland, és a közönségnek is jó látni, amikor a már régóta ismert zenekar tagjai közül felállnak a legtehetségesebb zenészek szólót játszani.

A műsor második felében César Franck d-moll szimfóniája szerepel, ami nekem egy nagyon fontos mű, többek közt azért, mert ebből vizsgáztam először a Zeneakadémián. Azóta tart a szerelem ezzel a furcsa darabbal, amely Franck egyetlen szimfóniája.

Bátran ajánlom mindenkinek a meghallgatását, s örömmel vezetem a be kézen fogva a közönséget a világába, mert nagyon hiszek különleges szépségében.

Február 19-én, a Világok arca nevű műsoron két nagyon különleges darabot játsszunk el: Maurice Ravel és a kortárs Kovács Zoltán alkotása is egy-egy gyönyörűség. Egyikük sem a bevált zenei utakon közlekedik, hanem sajátos zenei világukba engednek betekintést. Ravelt nem kell különösképpen bemutatni, Kovács Zoltán pedig a világ zenei életében hozzám az egyik legközelebb álló zeneszerző. Minden darabja óriási élmény számomra, és biztos vagyok abban, hogy a közönség is nagyon fogja szeretni a koncerten felhangzó Adagiettot.

A hangverseny második felében Wagner Walkűrjének első felvonását játsszuk, amely egy koncerten kerek egészként adható elő. Bízom benne, hogy a debreceni közönség nyitott füllel és szívvel ül be erre az alkalomra. Wagnert nem könnyű hallgatni: van, hogy megállni látszanak az események, majd a következő pillanatban a hallgatót a székével együtt repíti a zene hihetetlen magasságaiba.